19.Rész~Ami a legfontosabb...

Mire leszállt az este, már egy patak partján próbáltuk 

magunkból kimosni a sárpackákat. Az este hűvös volt, mi pedig locsogtunk a hideg víztől. Vissza találni oda, ahol szállást vertünk, már nem sok esélyünk lett volna a sok fa között, amik egyformán ágaskodtak az éjsötét ég felé. Úgy döntöttünk, hogy keresünk valami víztől védett helyet, ahol pár óra erejéig meg tudjuk magunkat húzni. Justin egy barlangot tapogatott ki a sötétben.

-       Mit szólsz hozzá? – kérdezte lelkesen, hangján érződött a boldogság, de a sötétben nem láttam mosolyát.

-       Én… inkább maradok kinn a szabad ég alatt – féltem, hogy van valami a barlangba, ami meglephet minket. Valamiféle hatalmas szörnyetegre számítottam. Igaz, hogy nincsenek, mégis rettegek a sötét, ismeretlen helyektől. Bele gondolni is félelmetes, hogy lefekszek, és megtámad egy vadállat; vagy egy rakás méh (nincs sok esélye, de mégis rettegtem a tudattól); vagy ami a legrosszabb, egy pók érdes, hideg, szőrös lábainak érintése alatt riadok fel?

-       Biztos vagy benne? Nem akarok bőrig ázni, annak örülnék, ha éjszaka megszáradunk. Na! – az utolsó szót megnyomta, és lágy hangon megismételte. A sötétben láttam kirajzolódni arcvonásait, amik kiskutya képet formáztak. Akármilyen ellenállhatatlannak is gondoltam ilyekor, mégsem engedhettem elnyomni az érzésimet.

-       Itt maradunk! – kiáltottam fel határozottan – Sokkal romantikusabb a sok fénylő csillag alatt aludni – nagy lelkesen felmutattam az égre, amin egy csillag nem sok, annyi sem tündökölt. Justin felnézett az égre, majd éles nevetésbe kezdett.

-       Szépek a csillagjaid. Látod? Ott van a Göncölszekér.  És nézd, azt ott! Annak mi is a neve? Elfelejtettem. Segíts már kitalálni! – mire befejezte a mondatot, csak még jobban nevetett.

-       Justin! Ez nem ér! Játszadozol itt velem.. – csak mondtam volna tovább és tovább, de olyan nevethetnék jött rám, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon – Justin! Justin… Szeretlek.

-       Nálam nem jobban! – elkapta a derekamat, lehúzott a földre egy vaskos törzsű fa tövébe, és az ölébe ültetett. Fejét a vállamra döntötte, majd pár percig csöndben ült – Annyira boldog vagyok veled! Nem bántam meg, hogy beléd szerettem… de néhány dolgot megváltoztatnék. – nyelt egy nagyot, nem folytatta tovább.

-       Selena halálát? – félve megtörtem a csendet.

-       Nem. Nem Selena halálát. Tudod, olyan rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Mintha valaki épp keresztbe akarna tenni nekünk. Meghalt az az asszony a kórházban, azután pedig meghalt Selena is. Az után, hogy valamiféle hatást gyakoroltunk rá. Bűntudatom van…

Megfogtam a kezét, nyugtatni próbáltam. Keze hideg volt, úgy, mint önmaga a vízben úszó ruháktól. Nekem is pont az az érzésem volt, amiről ő beszélt. De nem árulhattam el neki. Meg kellett tartanom magamban. Mind a ketten nem veszíthettük el reményt. Most szükségem volt arra, hogy elhiggyem… véletlenek igenis vannak.

-       Arra nem gondoltál, hogy egyszerűen a véletlen műve? Amióta veled vagyok, csak a rossz történik..

-       Nem! Amióta elmentem abba a kórházba, ahol feküdtél, azóta csak rossz dolgok történnek velem. Nézd meg, te is a nyakamon maradtál – hangja megint nevetésbe fulladt, bár ez alkalommal erősen próbálta visszatartani – és ami a legfontosabb.

-       Mi az? – elgondolkodtam, majd megkérdeztem.

-       Hatalmas hibát követtem volna el, ha nem hoztalak volna el onnan.

Átrakott jobb lábára, felém hajolt, egyre közelebb éreztem szuszogását, egyre közelebb, és közelebb. Orrunk majdnem összeért, arcomat simogatta. A csúcsponton elfordult.

-       Justin! – rászóltam, mire felém fordult újra. Rettenetesen kívántam csókjait, ahogy az előbb majdnem ajkain csügghettem, teljesen kifordított magamból. Euforikus érzés uralkodott el rajtam… odahajoltam hozzá, és megcsókoltam – ezt elfelejtetted az imént – suttogtam, majd újra ajkaihoz hajoltam.

Ő pedig csak mosolygott, ajkaimba harapott, majd hátra döntött a kemény talajon. Csak csókolt és csókolt perceken keresztül. Ez a pár perc olyan volt, mintha megállt volna az idő. Ha tehettem volna, mást többé nem akartam, csak Justinnal lenni egy ilyen romantikus pillanatban.

Még beszélgettünk egy ideig, amíg mind a kettőnket ki nem ütötte a fáradság. Elég mozgalmas napunk volt ahhoz képest, hogy a semmi közepén vagyunk. Végül nem mentünk be a barlangba, de a közelében maradtunk. Ahogy Justin lehunyta a szemét, és úgy látszott, hogy elaludt, törni kezdtem a fejemet. Mivel tudnám vissza adni a csillagjait? Kikászálódtam szorító kezei közül, és elkezdtem bolyongani az erdő mélyén. Hiába féltem, a vágy, hogy visszakapja, amit csinált, továbbvitt.

Nekidőltem egy fának. Abban a pillanatban ugrott be egy ötlet. Mi lenne, ha elhitetném vele, hogy eltűntem? Mi lenne, ha egy kicsit az idegeit elhúznám, mi lenne, ha látnám, milyen kétségbeesetten keres? Mi lenne, ha látnám is mennyire félt, nem csak hallanám?

-       Áááá! – valami elkapott hátulról, és magával hurcolt. Csak sikítani maradt erőm…