34.Rész~Vidámpark

Egymás karjai közt aludtunk el. Nem aludhattuk az igazak álmát sokáig, hiszen Justinnak ezer meg egy programja volt a következő napra. Vele akartam menni, bekukkantást nyerni, hogyan is mennek a nagymenő TV programokban az adások, hogy kezdődik a felvétel, hogyan tartják az operatőrök a hatalmas kamerákat, amik a vállukra nehezednek. Mindig is vágytam rá, hogy megtudjam, hogyan működik egy műsor. Justin ezen a napon Alan Carr-hoz, a fecsegő emberhez volt behívatva. Különösen izgatott lettem, amikor megtudtam, mert imádtam a fazont. Hatalmas poénjai voltak, és nem szégyellte világgá kürtölni, akkor se, ha ezzel megalázott egy-egy hírességet. Megszállottjává váltam a férfinek. Amikor műsora volt a Tv-ben, ott ültem a készülék előtt és vártam köröm rágva, hogy elkezdődjön. Ha valaki azt mondta, hogy humor vagy, hogy humorista, feltétlenül ő volt az első, aki eszembe jutott. Hát az ő műsorába igyekeztünk délelőtt 9 órakor. A műsor felvétele 10-kor fog kezdődni, addig is oda kellett érnünk, és felkészíteni Justint a kérdésekre, és elvinni előtte a sminkszobába.

Hát nem is kell mondanom, mekkora élvezet volt ott lenni. Alan a kezdetektől fogva kedves volt, akkor is, amikor a műsor előtt találkoztunk vele a színfalak mögött. Még mindig nem hagyta el eszméletlen poénjait.

-       Ladies and gentlemen. Welcome the biggest star on the planet Mr. Justin Bieber! –(Hölgyeim és uraim. Üdvözöljék a legnagyobb sztárt a bolygón, Mr. Justin Bieber-t!) kiabálta, és abban a pillanatban Justin felszaladt a színpadra, és egy álarcot rakott Alan arcára.

https://www.youtube.com/watch?v=Wrvyxg9j7Yk

Hálás voltam a fickónak. Felvillanyozta mind a kettőnk hangulatát. Igaz, hogy nem beszéltem vele sokat, de ott ültem a színfalak mögött, és könny csorgatva néztem a műsorát. Folytak a könnyeim, a nevetéstől. Már nem is emlékszem rá, mikor tudtam így nevetni…

Justin boldogan szaladt oda hozzám az interjú után. Szinte a földbe döngölt, annyira örült. Rám ugrott. Majdnem mind a ketten elborultunk.

-  Hééj, ezt csak én csinálhatom, jó? – egy szende mosolyt küldött felém, majd elnevette magát. Jó. Ha ilyen hatással van rá ez az ember, akkor mindenhova magunkkal visszük.

Ezen a napon nem is csináltunk semmi mást. Visszamentünk a turnébuszba, és beszélgettünk, amíg újabb állomásunkat elértük. Azután egy hotelben kötöttünk ki, monda hogy nem lesz kényelmes minden nap a buszban aludni. Szerintem kényelmes volt. Egy éjszakára legalább is. Szerettem azt a buszt, olyan kis otthonos volt.

Este, a hotelben beleültünk egy forró vizes kádban, és folytattuk, amit elkezdtünk sok-sok órával előtte. Megeredt a nyelvem, és láthatóan Justint sem zavarta. Csak mosolygott és bólogatott, amikor rám tört a megállíthatatlan pletyka roham. Őt sem kellett azért félteni. Mesélte nekem a legcikibb történeteit, amik történtek vele az elmúlt években. Annyira kifáradtunk a sok beszédben, hogy utána egyből elaludtunk. Én Justin mellkasára húzódtam, Ő pedig átkarolt…

Reggel meglepődve keltem fel, hogy üres mellettem az ágy. Csak az összetúrt takaró van egy kupacra dobálva, de Justin sehol. Eléggé mélyen aludhattam, ha azt sem vettem észre, hogy eltol magától és kimegy a szobából. Óra után fürkésztem a tekintetemmel, de nem volt a fal egyik felén sem. Belenyugodtam, hogy nem tudom, az időt, visszafeküdtem az ágyba. Percekkel később szuszogásom egyenletessé vált, elnyomott újra az álom.

*Justin szemszöge*

Amikor felkeltem, már fél tíz után járt hat perccel. Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, amiben még ott aludt egy halvány mosollyal a száján Leena.  Nem volt szívem felkelteni. Elmentem egy kis kajáért, mert a hasam majd kilyukadt az éhségtől. Arra ébredtem, hogy mérges morgással figyelmeztet: Egyél, egyél, egyél!

Ettem egy nagy szendvicset, majd beültem a TV elé, és azt kapcsolgattam. Unalom és unalom. Mért nem lehet normális adást adni? Már negyed tizenkettő elmúlt négy perccel. Felmentem a szobámba, megnézni, Leena felébredt-e már. Amikor felértem, szívmelengető látvány fogadott.

Félig kitakarózva feküdt az ágyamon és egyik kezével magához szorította takaróját, aludt. Olyan volt, mint egy álmos játék mackó. Nem akartam felébreszteni.

-  Leena! – másztam az ágyba, és megsimogattam az arcát – Fel kell kelni, kis álomszuszék, dél van! – ahogy meghallotta, egyből felült az ágyban. Kómásan rám nézett és mosolyogni kezdett.

-  Most ugye, csak ugratsz? Mindig reggel nyolckor legkésőbb kimászok az ágyból. Egyszer felkeltem, de nem voltál itt, úgyhogy visszaaludtam – nézett rám szomorkás arccal. Adtam neki egy puszit, jelezve, hogy sajnálom.

-  Ki az ágyból, öltözzünk fel, mert mindjárt megyünk ebédelni valahova, azután pedig terveim vannak veled – tudattam a mai programot vele. Azt terveztem, hogy ma délután elviszem sétálni. Egész véletlenül majd a vidámpark felé tévedünk, és ott töltjük a délután további részét.

Beültünk egy étterembe. Rajtam volt a szokásos álruha, amíg be nem értünk az épületbe. Kapucnis pulóver és napszemüveg. Sosem árt az elővigyázatosság. Mindenki figyelhet, és bárhonnan előrohanhat egy tömegnyi rajongó. Hála Istennek, a mai nap megkíméltek ezzel. Szerettem őket, de néha nem akartam, hogy minden pillanatomban ott legyenek. Máskor viszont önként mentem oda hozzájuk, amikor láttam, hogy ott kuksoltak az ’I love Justin Bieber’-es pólójukban, amit a fejem díszített.

A kiadós reggeli után elvitt Justin vásárolni. Kaptam tőle egy táskát. Gyönyörű volt, és számomra megfizethetetlen. Hihetetlenül hálás voltam érte, pedig nem vártam volna. Nem kértem volna sosem, hogy költsön rám.

Ezek után egy parkba tévedtünk. Gondozott volt, tele volt az égbe magasló fákkal és piros fapadokkal. Meleg volt kinn, nagyon meleg. Alig volt egy árva lélek a napon, mindenki az árnyékban üldögélt. Néhányan a fűben piknikeztek.

-       Mindjárt itt vagyunk! – szólaltam meg hirtelen – befogom a szemed, hogy meglepetés lehessen – kezeit az arcára tapasztottam, és vezettem. Amikor odaértünk, belesuttogtam a fülébe, hogy készüljön fel, mert ideértünk.

Egy hatalmas tábla díszelgett előttünk, ezzel a felirattal: VIDÁMPARK.

*Leena szemszöge*

Ez volt aztán a meglepetés. Ez a nap olyan volt, mintha megtartottuk volna az első, elmaradt randinkat.

Legelőször az óriáskerékhez szaladtunk, majd a körhintához mentünk. Vett nekünk Justin egy hatalmas rózsaszín vattacukrot, amivel le is fényképezett a telefonjával. Amint elmajszoltuk az édességet, Juss a hullámvasúthoz húzott. Újra és újra végigmentünk rajta, nem akartunk kiszállni belőle. Félelmetes volt, de nagyon élveztem. Fel, és le, fel és zuhanás a mélybe. Apropó zuhanás… valaki mögöttünk nagyon félhetett, mert végig sikítozott mögöttem három menetet, és a dobhártyám darabokban volt.

-       Annyira jó, hogy elhoztál ide! – ugrottam Justin nyakába. Annyira boldog voltam, mint mikor először ülhettem fel a kisvasútra – szeretlek – suttogtam, majd lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam a szájára – Eljössz a szellemvasútra?

-       Ott ugye sötét van? – nézett rám kikerekedett szemekkel. Sötét van, hogy ne lenne sötét, különben ki ijedne meg? Persze, Justin fél a sötétben.

-       Igen sötét van. Héjj, vigyázok rád, azt hiszem most jött el az idő, hogy egy kicsit forduljon a kocka.

-       De nagyon vigyázz rám – kacsintott egyet, és beültetett a vasútba. Pár perccel később vak sötétség lett, és zakatolva elindult a vonat.

Justin becsatolta a biztonsági övet, és hozzám húzódott. Egymásba kulcsolva indultunk el szembenézni legféltettebb félelmeinkkel…

 

Sziasztok, Bocsi a késésért, remélem tetszik azért ez a rész is:) pusz

http://codyfirststory.blogspot.hu/ új rész itt!