35.Rész~Szellemvasút

Elindultunk a szellemvasúttal nagy zakatolással. Amikor minden elsötétedett, hallottunk pár sikítást a hátunk mögül. Ijesztő volt, bevallom, nagyon féltem, de összeszedtem magam. Büszke voltam, hogy most én védem meg Justint, a sok önfeláldozása óta. Él feleltem érte.

Az első tíz méter után felvillant egy vörös szempár előttünk.

-       Hát ez nagyon félelmetes – nevetett Justin és kezeivel kapálózni kezdett. Szegény, ráhoztam a szívbajt. Pár másodpercet vártam, és…

-       Váááá – üvöltöttem bele a fülébe, és kezeimmel a pulóverébe kapaszkodtam.

-       Áááá – üvöltött fel egy hatalmasat, azt hittem kiugrik a helyéről. Még jó, hogy sötét volt, ezért nem látta senki. Mindenki rajta nevetett volna. Szorosan átöleltem, és a fülébe suttogtam, hogy csak én voltam. Talán megnyugodni látszott a homályban, mert zaklatott levegővételei kezdtek visszalassulni szokásos tempójukba.

Világító baglyok, hatalmas piros fényekkel megvilágított pókok töménytelen pókhálóval a hátukon vicsorítottak ránk a magasról. Volt ott boszorkány, sátán, kaszás alak, minden, amitől félni lehet, de nem mozdultak. Csak egyhelyben billegtek és villogtak. Egyszer csak felénk ugrott valami és… belekapott Justin hajába. Ordítozni kezdett, mire az ijesztő nagy rongy koponyával a feje helyén távolodni kezdett. Nevetnem kellett. Nem bírtam ki nevetés nélkül, hisz annyira reménytelenül vicces volt. Szerintem jobban félt attól, hogy fog kinézni, minthogy valami belekapott a hajába a magasból. Átkaroltam Justint, és megsimítottam a haját. Fényt láttam közeledni, remény csillogott mind a kettőnk szemében. Aztán jött egy tükör. Mind a ketten belenéztünk, de bármilyen hihetetlenül is hangzik, csak Justin tükörképe látszódott.

-       Jézusom! - suttogtam Justin fülébe, mire felém fordult, de… a tükörképe úgy maradt és a szemei feketévé változtak. És sikított a kép.

-       Áááá – kezdtem el sikítani a lehető legélesebb hangon. Mire kiértünk az alagútból már teljesen Justin karjába fúrtam magamat. Ő pedig az enyémbe.

-       Huh – lélegeztünk fel mind a ketten amikor kiszabadultunk a szellemvasútból

-       Drágám! Te ezt nevezed megvédésnek? Úgy megijedtem, hogy azt hittem ott nyomban kiugrok az ülésből – magához húzott és nevetni kezdett.

-       Tudod, hogy mennyire szeretlek? – kiabáltam neki kitárt karokkal, és az övéibe ugrottam.  Nevetésünktől hangos volt a fél vidámpark. Este hat óra előtt tíz perccel indultunk el haza.

Kézen fogva sétáltunk hazafelé a parkon keresztül. A szél gyengén lengedezett, épphogy belekapott a hajamba. Hűvös volt a délután, amitől kicsit fázni kezdtem. Justin átkarolt, úgy lépkedtünk tovább.

Most először voltunk mind a ketten álruha nélkül az emberek között. Mindenki sietősen szaladt el mellettünk. Sok kimerült ember, aki a családjához sietett, miközben próbálta leküzdeni a napi stresszt, és nem a családjára hárítani a rosszkedvét. A másik fele a fiatalság volt. Ők azért siettek, hogy még a szülők előtt hazaérjenek, és ne tudják meg, hogy nem is egész nap otthon voltak. Az idős házaspárok már hamarabb elmentek. Csak elvétve volt egy-két ember körülöttünk, de nem foglalkoztak velünk. Végre egy kis csend és nyugalom.

Igazából ez a mai nap valami elképesztően jó volt. Nagyon rég nem nevettem és nem rettegtem ennyit. Az utóbbi mondjuk nem igaz, de jól hangzik. Minden nap eszembe jut Dave és az a srác, aki ő lehetett az után a koncert után. Eszembe jut a feldúlt utca, a megrongált házunk, és a szétdobált turnébusz. A meghalt nővér. Selena vérben megfulladva. Annyi rejtély, ami körbevesz minket. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy horrorfilmben. Vagy egy sorozatban.  Ha még több vér is folyt volna, tényleg elhittem volna, hogy a Vámpírnaplók legújabb epizódjában vagyunk.

Leültünk egy padra egymás mellé, és a fényképeket nézegettük, amiket csinált Justin a telefonjával. Nem is emlékszem rá, hogy előtte csináltunk volna közös képet. Az első közös képünk egy rózsaszín vattacukor felhővel a kezünkben. Akár a filmekben. Vajon mi lesz a vége??

-       Köszönöm, Justin – fordultam felé, miközben jobban megszorítottam a kezét.

-       Mit köszönsz? – mosolyodott el, mint az árva bárányka, aki nem tud semmiről. Tudta. Tudnia kellett. Csak hallani akarta a számból.

-       A mai napot. Hogy veled lehettem.

-       Eddig is velem voltál – nevette el magát. Kicsit fejébe szállt a boldogság, de attól még ellenállhatatlanul aranyos volt.

-       Menj a fenébe Justin! Akkor azt sem mondom, hogy szeretlek – összekulcsoltam a karjaimat, és kinyújtottam rá a nyelvemet.

-       Ne nyújtogasd a nyelvedet, mert még elkapom! – nevetett, elkapta a derekamat, és mint a kiéhezett nőstény elkapta az ajkaimat, és marcangolni kezdte. ( Hát ez egy elég béna hasonlat volt a részemről, de abban a pillanatban teljesen olyan volt. Csak nem nőstény. Jó. Mint egy kiéhezett fenevad.) Ott álltunk a park közepén, miközben már szinte teljesen besötétedett. Hűvös volt. Kezdett beköszönteni az ősz. Justin közelében nem éreztem annyira a hideget. A szeretete felmelegített. A következő pillanatban:

-       Áááááá – sikítottam hirtelen. Valami megragadta a ruhámat, és rángatni kezdte – Justin, Justin, segíts!!!

Sziasztok! Meghoztam az új részt, bár előzőhöz alig kommenteltetek:( Nem baj, megbocsátok, ha ehhez a részhez írtok sokat :D:D Ígérem, a következő rész hosszabb lesz. 

Szavazhattatok jobb oldalon az új történetről. Nem tudom, hányan fogjátok olvasni, de aki olvassa ezt a történetet azt meg szeretnélek kérni titeket, hogy csatlakozzatok ehhez a csoporthoz: https://www.facebook.com/groups/608103402563811/

Itt minden információt megtaláltok a történetről, és a legújabb történetemről is.:)