36.Rész~Árny

Egyik pillanatban még Justin melengető, biztonságot nyújtó karjait öleltem, a másik pillanatban pedig megragadott valami. Mint egy árny, amit nem lehet észrevenni a sötétben. Mint egy szellem, aki csak akkor mutatja meg valódi énjét, ha már eléggé nagy galibát okozott ahhoz, ha felfedi magát, az ember, akit megtámadott, szívrohamot kapjon. De nem fedte fel magát- Nem láttam, mivel a hátam mögött volt, és csak rángató mozdulatait éreztem. Minden erőmmel azon voltam, hogy amilyen erősen csak tudom, szorítsam Justin karjait. Abban a pillanatban még sikítani sem volt erőm. Minden erőmet arra irányítottam, hogy Justin mellett maradjak. De a következő pillanatban kinyitottam a számat, és sikítozni kezdtem segítségért.

-       Justin segíts! Ne engedd, hogy elvigyen! – ahogy kieresztettem a hangomat, és végig tudtam ordítani segélykiáltásomat, a következő másodpercben ütést éreztem a fejemnél. Szúró, tompa fájdalom volt, ami kezdett eluralkodni rajtam. Szédültem, zsongott a fejem, és egyre homályosabb láttam Justin kétségbeesett tekintetét. A hangját már egészen halkan hallottam, az is teljesen torz volt. Nem tudtam kivenni semmit, mi történik velem. A következő pillanatban éreztem, hogy ujjaim felmondják a szolgálatot, eleresztik Justin karjait, és kapaszkodnak a semmibe.

*Justin szemszöge*

Ott volt a kezeimben. Meg kellett volna óvnom törékeny testét. Tudtuk mind a ketten, hogy komoly veszélyben van az életünk, és én mégis kockára tettem az övét. Valaki kiragadta a kezeim közül, és még csak nem is láttam, hogy ki lehetett. Egy pillanat leforgása alatt történt az egész. Ott szorítottam törékeny ujjait, majd elvitte tőlem egy sötét alak. Olyan gyorsan mozgott, mint egy ninja és olyan láthatatlan volt a sötétben, mint a vizespohárban a víz. Nem tudtam tenni az ellen, hogy elvigye tőlem. Annyi időm volt csak, hogy a nevét kiáltsam, és hogy szorítson erősen, de nem telt bele sok, és már a gazember kezeibe volt, és a következő pillanatban nem láttam őket sehol.

Szaladni kezdtem. Olyan reménytelenül szaladtam, mint aki az életéért szalad, és ez így is volt. Ő volt az életem. Most pedig elvették tőlem az égiek. Mit tettem, hogy nem vagyok érdemes a szeretetére? Legalább ha nem… Miért nem úgy vették el tőlem az égiek, hogy már nem szeret többé? Miért kell bántani? Csak futottam, amerre a lábam vitt, és amerre idióta gondolataimban vihették. Átfutottam háromszor a parkot és a környék sötét utcáit. Nem álltam meg. Hiába lihegtem, mint egy kutya, és csöpögött rólam az izzadság, mintha a Maratont futottam volna le, és hiába szúrt annyira az oldalam, hogy majd bele őrültem, nem számított. Meg akartam találni. Hittem benne, hogy meg fogom találni. De egy ponton már nem bírta a szervezetem. Nem bírták a végtagjaim. Szinte a tüdőmet is kiköptem a kimerültségtől, de nem ülhettem le. Ha akkor leülök, akkor nem tudok többé felállni. Ha engedek a kísértésnek, összesek az út közepén és várom, mi lesz a végem. Nem engedem! Először meg kell találnom a lányt, akit szeretek. Most csak állok valahol a sötétben, egy árva világítja csak meg a környéket. Itt állok alatta, és a földet bámulom. Az aszfaltot.  Most jöttem csak rá, hogy a rendőrséget kell hívnom. De mi van, ha már késő? Ha bántották Leenát? NEM!

-       Nem bánthatjátok Leenát! – emeltem fel a fejemet, és ordítottam a sötét semmibe. A csillagok felé. Csakhogy ezen az éjszakán egyetlen csillag sem ragyogott az égen. Mindegyik bágyadtan elbújt egy hatalmas felhő mögé. Talán sírtak? Gyászolták a mai estét? Sajnáltak is valaha? Most én is elbújtam volna. Addig sírtam volna a sötétben, amíg vissza nem tekerhetném az időt, és biztonságba vinném ŐT. De még ahhoz is gyáva voltam, hogy sírjak. Csak ott álltam egyhelyben, ledermedve.

Az éjszaka egyre hűvösebb kezdett lenni. Az izzadságcseppek megfagytak a tarkómon, és rám száradt a póló. Fáztam. Eljutottak a rendőrök az agyamig, de le voltam lassulva. Nem tudtam a telefonért nyúlni. Fájt minden mozdulat. Azután erőt vettem magamon, és a zsebembe nyúltam.

*Leena szemszöge*

Akkor tértem megint magamhoz, amikor egy vascső megint fejbe vágott, és végigvonszolt a lépcsőkön. Nagyon hideg volt itt a levegő. Libabőrös lettem, ahogy megcsapott a légáramlat. Büdös, dohos szag tört elő, és egyre erősebbé vált, minél mélyebbre mentünk a lépcsőkön. Bárcsak láthattam volna, hova visznek. Vagy visz az a valaki. Ébren voltam, de nem tudtam kinyitni a szememet. Akármikor megpróbáltam, csak újabb és újabb fájdalom nyilallta fejembe. Szorított, égetett, és mintha valami forró is perzselne rajta. A vérem. Nekicsapódtam valaminek, aminek a hatására igaz, hogy ki tudtam nyitni a szemeimet, de a fájdalom felemésztette a testemet. Ordítottam volna. Tudni akartam, ki az a szemétláda, aki elhurcolt ide és tönkretesz testileg és lelkileg. Megront. Összetör. Megsebez.

Az alatt a perc töredéke alatt, amíg nyitva volt a szemem, csak egy fekete alakot észleltem magam mellett, és egy nagy vasajtót. Bevágott rajta. Talán utánam jött. Vagy otthagyott. De hatalmas robajjal csapódott be mögöttem az ajtó.

-       Mesélj! – hadarta elváltoztatott hangon. A hangja érdes volt és rekedt. Olyan volt, mint egy középkorú férfié. De nem lehet. Megváltoztatta a hangját. Fiatal külső lehet mögötte!

Nyöszörögtem, kapálózni kezdtem a hideg betonon. Szinte már odafagytam a földhöz. Reménytelenül kapkodtam a kezeimmel, mintha megfoghatnék valamit, ami segít elszabadulni.

Semmit sem segített. Valaki megfogta a kezeimet, a hátam mögé szorította őket, és megkötözött. A vastag kötél csak úgy feszült a csuklóimon, miközben próbáltam ellenállni. Reménytelen volt. A kötél csak még jobban szorított, véresre dörzsölve a csuklómat.

-       Maradj nyugton! – kiabálta a hang. Olyan volt, mint aki próbálja visszatartani a dühét. Hallatszott a hanglejtéséből, ha nem engedelmeskedek neki, bántani fog. Még ennél is jobban.

-       Ki. Ki vagy te?  - nyöszörögtem, alig hallhatóan. A férfi mégis meghallotta. Közelebb jött. Mellém guggolt. A félhomályban láttam, amint egy árny közeledik felém. De nem jött elém, nem jött a szemeim elé. Gyáva volt. Nem akarta megmutatni, ki is ő valójában. Megsimította az arcomat. Az érintésre annyi emlék előjött belőlem. Ismertem a tapintását. Tudtam, ki a sötét alak. MINDVÉGIG tudtam. Bár ne tudtam volna. Egy világ tört össze bennem. Hogy bánthat engem??

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt. Készülök nektek egy + résszel, különleges szemszögből, és ha szeretnétek, hogy legyen, szavazzatok rá jobb oldalon!:)  És szeretném, hogy csatlakozzatok ehhez a csoporthoz: https://www.facebook.com/groups/608103402563811/ ebbe azok vannak benne, akik olvassák a történeteimet:) köszönöm