Egyik pillanatban még Justin
melengető, biztonságot nyújtó karjait öleltem, a másik pillanatban pedig
megragadott valami. Mint egy árny, amit nem lehet észrevenni a sötétben. Mint
egy szellem, aki csak akkor mutatja meg valódi énjét, ha már eléggé nagy
galibát okozott ahhoz, ha felfedi magát, az ember, akit megtámadott,
szívrohamot kapjon. De nem fedte fel magát- Nem láttam, mivel a hátam mögött
volt, és csak rángató mozdulatait éreztem. Minden erőmmel azon voltam, hogy
amilyen erősen csak tudom, szorítsam Justin karjait. Abban a pillanatban még
sikítani sem volt erőm. Minden erőmet arra irányítottam, hogy Justin mellett
maradjak. De a következő pillanatban kinyitottam a számat, és sikítozni kezdtem
segítségért.
- Justin
segíts! Ne engedd, hogy elvigyen! – ahogy kieresztettem a hangomat, és végig
tudtam ordítani segélykiáltásomat, a következő másodpercben ütést éreztem a
fejemnél. Szúró, tompa fájdalom volt, ami kezdett eluralkodni rajtam.
Szédültem, zsongott a fejem, és egyre homályosabb láttam Justin kétségbeesett
tekintetét. A hangját már egészen halkan hallottam, az is teljesen torz volt.
Nem tudtam kivenni semmit, mi történik velem. A következő pillanatban éreztem,
hogy ujjaim felmondják a szolgálatot, eleresztik Justin karjait, és
kapaszkodnak a semmibe.
*Justin szemszöge*
Ott volt a kezeimben. Meg kellett volna óvnom törékeny testét. Tudtuk
mind a ketten, hogy komoly veszélyben van az életünk, és én mégis kockára
tettem az övét. Valaki kiragadta a kezeim közül, és még csak nem is láttam,
hogy ki lehetett. Egy pillanat leforgása alatt történt az egész. Ott
szorítottam törékeny ujjait, majd elvitte tőlem egy sötét alak. Olyan gyorsan
mozgott, mint egy ninja és olyan láthatatlan volt a sötétben, mint a
vizespohárban a víz. Nem tudtam tenni az ellen, hogy elvigye tőlem. Annyi időm
volt csak, hogy a nevét kiáltsam, és hogy szorítson erősen, de nem telt bele
sok, és már a gazember kezeibe volt, és a következő pillanatban nem láttam őket
sehol.
Szaladni kezdtem. Olyan reménytelenül szaladtam, mint aki az életéért
szalad, és ez így is volt. Ő volt az életem. Most pedig elvették tőlem az égiek.
Mit tettem, hogy nem vagyok érdemes a szeretetére? Legalább ha nem… Miért nem
úgy vették el tőlem az égiek, hogy már nem szeret többé? Miért kell bántani?
Csak futottam, amerre a lábam vitt, és amerre idióta gondolataimban vihették.
Átfutottam háromszor a parkot és a környék sötét utcáit. Nem álltam meg. Hiába
lihegtem, mint egy kutya, és csöpögött rólam az izzadság, mintha a Maratont
futottam volna le, és hiába szúrt annyira az oldalam, hogy majd bele őrültem,
nem számított. Meg akartam találni. Hittem benne, hogy meg fogom találni. De
egy ponton már nem bírta a szervezetem. Nem bírták a végtagjaim. Szinte a
tüdőmet is kiköptem a kimerültségtől, de nem ülhettem le. Ha akkor leülök,
akkor nem tudok többé felállni. Ha engedek a kísértésnek, összesek az út
közepén és várom, mi lesz a végem. Nem engedem! Először meg kell találnom a
lányt, akit szeretek. Most csak állok valahol a sötétben, egy árva világítja
csak meg a környéket. Itt állok alatta, és a földet bámulom. Az aszfaltot. Most jöttem csak rá, hogy a rendőrséget kell
hívnom. De mi van, ha már késő? Ha bántották Leenát? NEM!
- Nem
bánthatjátok Leenát! – emeltem fel a fejemet, és ordítottam a sötét semmibe. A
csillagok felé. Csakhogy ezen az éjszakán egyetlen csillag sem ragyogott az
égen. Mindegyik bágyadtan elbújt egy hatalmas felhő mögé. Talán sírtak?
Gyászolták a mai estét? Sajnáltak is valaha? Most én is elbújtam volna. Addig
sírtam volna a sötétben, amíg vissza nem tekerhetném az időt, és biztonságba
vinném ŐT. De még ahhoz is gyáva voltam, hogy sírjak. Csak ott álltam egyhelyben,
ledermedve.
Az éjszaka egyre hűvösebb kezdett
lenni. Az izzadságcseppek megfagytak a tarkómon, és rám száradt a póló. Fáztam.
Eljutottak a rendőrök az agyamig, de le voltam lassulva. Nem tudtam a
telefonért nyúlni. Fájt minden mozdulat. Azután erőt vettem magamon, és a
zsebembe nyúltam.
*Leena szemszöge*
Akkor tértem megint magamhoz,
amikor egy vascső megint fejbe vágott, és végigvonszolt a lépcsőkön. Nagyon
hideg volt itt a levegő. Libabőrös lettem, ahogy megcsapott a légáramlat.
Büdös, dohos szag tört elő, és egyre erősebbé vált, minél mélyebbre mentünk a
lépcsőkön. Bárcsak láthattam volna, hova visznek. Vagy visz az a valaki. Ébren
voltam, de nem tudtam kinyitni a szememet. Akármikor megpróbáltam, csak újabb
és újabb fájdalom nyilallta fejembe. Szorított, égetett, és mintha valami forró
is perzselne rajta. A vérem. Nekicsapódtam valaminek, aminek a hatására igaz,
hogy ki tudtam nyitni a szemeimet, de a fájdalom felemésztette a testemet.
Ordítottam volna. Tudni akartam, ki az a szemétláda, aki elhurcolt ide és
tönkretesz testileg és lelkileg. Megront. Összetör. Megsebez.
Az alatt a perc töredéke alatt,
amíg nyitva volt a szemem, csak egy fekete alakot észleltem magam mellett, és
egy nagy vasajtót. Bevágott rajta. Talán utánam jött. Vagy otthagyott. De
hatalmas robajjal csapódott be mögöttem az ajtó.
- Mesélj!
– hadarta elváltoztatott hangon. A hangja érdes volt és rekedt. Olyan volt,
mint egy középkorú férfié. De nem lehet. Megváltoztatta a hangját. Fiatal külső
lehet mögötte!
Nyöszörögtem, kapálózni kezdtem a
hideg betonon. Szinte már odafagytam a földhöz. Reménytelenül kapkodtam a
kezeimmel, mintha megfoghatnék valamit, ami segít elszabadulni.
Semmit sem segített. Valaki
megfogta a kezeimet, a hátam mögé szorította őket, és megkötözött. A vastag kötél
csak úgy feszült a csuklóimon, miközben próbáltam ellenállni. Reménytelen volt.
A kötél csak még jobban szorított, véresre dörzsölve a csuklómat.
- Maradj
nyugton! – kiabálta a hang. Olyan volt, mint aki próbálja visszatartani a
dühét. Hallatszott a hanglejtéséből, ha nem engedelmeskedek neki, bántani fog.
Még ennél is jobban.
- Ki.
Ki vagy te? - nyöszörögtem, alig
hallhatóan. A férfi mégis meghallotta. Közelebb jött. Mellém guggolt. A
félhomályban láttam, amint egy árny közeledik felém. De nem jött elém, nem jött
a szemeim elé. Gyáva volt. Nem akarta megmutatni, ki is ő valójában.
Megsimította az arcomat. Az érintésre annyi emlék előjött belőlem. Ismertem a
tapintását. Tudtam, ki a sötét alak. MINDVÉGIG tudtam. Bár ne tudtam volna. Egy
világ tört össze bennem. Hogy bánthat engem??
Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt. Készülök nektek egy + résszel, különleges szemszögből, és ha szeretnétek, hogy legyen, szavazzatok rá jobb oldalon!:) És szeretném, hogy csatlakozzatok ehhez a csoporthoz: https://www.facebook.com/groups/608103402563811/ ebbe azok vannak benne, akik olvassák a történeteimet:) köszönöm
HOGY TEHETTED EZT?!?!!? HOGY HAGYHATTAD ÍGY ABBA A RÉSZT?!?!?! MIFÉLE SZÖRNYETEG VAGY TE?!?!!?!
VálaszTörlésBocsi, jól vagyok, de ezt muszáj volt xD Imádom a részt, ahogy téged is! :) ♥
Van nálam egy kis meglepetés számodra:))
VálaszTörléshttp://the-dark-life-with-one-direction.blogspot.hu/2013/08/1-dijam.html
huuh nagyon tetszik:) http://loveordeathbybelle.blogspot.hu/2013/08/1-dijam.html ez a tiéd^^
VálaszTörléshúhaa.nagyon jó lett.kövit!^^
VálaszTörlésNagyon jó:$$$ siess a folytatással:$
VálaszTörlésImáááádom:$$$ remélem hamar jön a folytatás:DD
VálaszTörlésegyszerűen PERFECT! :DD gyorsan kövii4 :) <3
VálaszTörlésImádom♥ mint mindig
VálaszTörlésés van egy kis meglepim:
http://austin-and-me.blogspot.hu/2013/08/1-dijam.html
Sziaaaa...:) Vár egy kis meglepetés a blogomoooon...!!!! :))))
VálaszTörléshttp://csillaelete.blogspot.sk/2013/08/1dijam.html#comment-form