Ahogy egyre közelebb jött, egyre jobban formálódott ki
alakja. Újra és újra megdörzsöltem fáradt pilláimat, hogy felismerjem a
rejtélyes idegen vonásait. Bizonytalan, apró lépésekkel egyre közelebb jött az
ágyamhoz. Óvatosan kihúzta a széket a kórházi ágy alól. Az ülőke vaslábai sikítva
karcoltak végig a terem kockás padlóján. Fülembe villámként hasított az éles
hang.
Amikor leült, az ágy felé hajolt, megfogta a csuklómat.
Ijedten elhúztam karomat. Rosszul esett hideg kezének érintése, a karomban lévő
tű megfeszült a bőröm alatt. Fájó tekintettel arcára emeltem szemeimet. A
foltok egyre tisztábbak lettek, egy ismerős alak, de hiszen ez… hirtelen ötlet
ugrott ki a fejemből. Akkora szerencsém nincsen. Bieber…? Csak a szemem játszik
velem megtévesztő játékot. Rosszkedvűen megráztam a fejemet. Ezek között a
szürke falak között teljesen tönkre mennek az idegeim…
-
Ezeket neked hoztam, hogy hamarabb meggyógyulj –
nézett rám a fiú, miközben felállt, hogy lerakja a lufi rengeteget valahova.
Akkorát
estem, hogy megfeledkeztem arról, hogy van egy ilyen barátom?
-
Köszönöm. Te vagy az egyik barátom? – törtem rá kicsit
hirtelen a lényegre. Ki lehetne más? Emlékeznem kellene rá.
A
srác csendesen nevetni kezdett, majd egyre hangosabban nevetett, amikor arca
elé rakta a kezét. Szemeim kikerekedtek, furcsán néztem fel rá.
-
Én Justin vagyok – mondta kicsit gúnyos, ám de kedves
hangon.
-
Justin? – örültem, hogy mégse csaltak szemeim.
-
Igen – arcán megértő mosoly húzódott – azért jöttem,
hogy segítsek rajtad, és a többi betegen is, akik itt fekszenek valami miatt a
kórházban. Sajnálom az előbbit, nagyon fájt?
Egy
halvány mosolyt az arcomra húztam, és megbiccentettem a fejem. Próbáltam
jelezni, hogy semmi baj. A jelenlétében furcsán megváltoztam, mintha nem is én
lettem volna. Egy csendes, mosolygós lány, akit körül vesz a boldogság. Boldoggá
tett, hogy itt volt, pedig nem is ismertem igazán. A tudat varázsolt el, hogy
tudtam ki van benn nálam. Azt éreztem, hogy most talán megváltozhat az életem.
Melegség töltött el belülről; mostantól, ha szomorú leszek, vagy valaki tönkre
akarna tenni csak rá gondolok. Először érzem magam az életben különlegesnek.
Végül is nem látogathat meg minden beteg lányt, de nálam, ha a véletlennek is
közbe kellett játszania, de most itt van.
-
Sajnálom, hogy ekkora butaságokat kérdeztem – néztem
rá zavaros tekintettel. Elszégyelltem magam, amikor nevetésben fakadt ki – Túl nagyot
eshettem, és beütöttem a fejemet. Valószínűleg ez az oka annak, hogy néha
olyanokat fecsegek, amiket józan állapotomban nem mernék kiejteni a számon.
Justin
újra és újra elmosolyodott, látszott rajta, hogy zavarba van amiatt, hogy olyan
egyszerűen kinevetett. A médián keresztül másmilyennek ismertem meg, és vonzott
a vágy, hogy megismerjem úgy, mint embert.
-
Nem probléma, nekem kell bocsánatot kérnem amiatt,
hogy kinevettelek. Azt hittem te is olyan vagy mint a legtöbb lány. Tudod,
lehetetlennek tűnik megszámolni, hogy hány lány akart a bizalmamba férkőzni a
hírnév, a pénz, a csillogás reményében – megállt egy pillanatra, megrázta a
fejét, és újra hozzá kezdett – Most már tudom, hogy te csak egy beteg lány vagy,
akinek tisztáznia kell magában az emlékeit – nevetni kezdetett. Egyre jobban
felszabadult, és ha lehet még többet mosolygott.
-
Nem vagyok beteg – húztam el a számat. Nem mondanám
betegségnek azt, ha leestem valahonnan – egyszerűen csak baleset ért.
-
Igen is nagyon beteg vagy! – ellenkezett velem Justin,
de arcáról még mindig nem törölte le azt az apró mosolyt, amit mindig magán
tartott – elvesztetted az emlékeidet.
-
Nem! Én nem vagyok beteg!! Egy baleset áldozatául
estem! – keltem ki magamból, és kiabálni kezdtem vele. Már megint az erőszak… -
Hagyj békén! – rámutattam az ajtóra célzásképpen.
-
Csak segíteni akartam – suttogta félve. Felállt, és
maga mögött becsapta az ajtót. Csak egy dologra tudtam gondolni.
Egy szörnyeteg vagyok…
