32.Rész~Megadta a hangulatot...

Úgy éreztem, végre kezd rendbe rázódni az életünk. A tervezettnél pár nappal tovább maradtunk. Justin nagymamájával is hivatalosan békét kötöttünk ez után a nap után. Justinnal majdnem délig aludtunk minden egyes nap; igazából eleinte csak ő, mert tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy alvó. A második nap már hozzászoktam én is. Délutánonként vagy sétáltunk a kisváros utcáiban, vagy Justin két legjobb barátjával, Ryennel és Chazzel lógtunk. Ilyenkor volt Justin a legboldogabb. Szaladgáltunk, hülyéskedtünk az együtt töltött idő alatt. Mégis ami a legjobban lekötött minket, az a kosarazás volt. Az én teljesítményemet nem lehetett kosarazásnak nevezni, de ott voltam három, szinte profi kosarassal, úgyhogy szép lassan belejöttem én is a játékba. Legelőször Justin még hátulról átkarolva fogta a kezemet, és mutatta, hogy dobjam be a labdát a kosárba, az utolsó napokon pedig már méltó ellenfélként tekintettek rám. Igazi kosarast faragtak belőlem.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de fájó volt a búcsúzás. De legalább még visszajöhetek! A kezdeti nehézségek után minden megoldódott, és már-már hiányozni fog a hatalmas zöld pázsit, ami szétterül a kerten hosszában, a kerítés túloldalán lévő kis erdő, ahova annyiszor kijártunk. A kis poros utcák, a kényelmes szobák, Chaz és Ryan. Hiányozni fog ez a hely, abban biztos vagyok. És ha legközelebb adódik időnk, hogy idejöjjünk, minden lehetőséget ki fogok használni, hogy még boldogabb emlékeket gyűjtsek és raktározzak el magamban.

Elbúcsúztunk mindenkitől, még a szipirtyótól is, és megígértük, hogy nem sokára visszamegyünk. Ideje volt már visszamenni a kórházba is az utolsó ellenőrzésre. Ha minden rendben lesz, akkor többet nem kell visszamennem a szürke falak közé. De ha nem… Akkor még egy ideig vissza kell járnom. Többet be nem feküdnék oda. Senki nem érezte azt a kínt, amivel ott küzdöttem. Az infúziós tű döféseit, amik minden egyes alkalommal fájdalmat okoztak, amikor meg akartam mozdulni. Amikor a fájdalomcsillapító hatása szép lassan elhagyta a tagjaimat, és egyre erősödött a kínzó érzés. De Justin megmentett. He is my life saver. Ha teljesen jók lesznek az eredmények, akkor vissza is mehetek Magyarországra. Nem akarok. Justin úgy sem engedné. Akkor volt ez megbeszélve, amikor még nem történt köztünk semmi. Még barátok sem voltunk. Csak egyszerűen meg próbálta menteni az életemet. De miért? Ez a kérdés feszegette a gondolataimat a kórházhoz vezető úton.

Teljesen rendben ment minden. Minden eredményem a lehető legjobb lett. Szabadulhatok ettől a tehertől (nem mintha az utóbbi időben túlságosan foglalkozatott volna; legkisebb gondom is nagyobb volt ennél). Viszont egy kicsit keresztbe lett húzva a számításom, mert egy év múlva vissza kell jönnöm egy legutolsó kontrollra. Mit csináljak? Elfogadtam. Örültem neki, hogy megszabadultam egy évre ettől a hercehurcától.

- Muszáj lesz visszamennem a színpadra! – mondta Justin higgadt hangon, mikor újra az autóban ültünk – segített ez a kikapcsolódás, de vissza kell rázódnom a fellépésekhez.

- Hova megyünk?

- Először hazamegyünk. Kellenek neked is új ruhák. Másnap reggel a turnébuszhoz megyünk, onnan pedig meglátjuk.

Az esténk teljesen nyugodtan telt el. Beleültünk a hatalmas fürdőkádba, és beszélgettünk. Egy fiúval sem tudtam még ennyit beszélgetni, mint vele. Inkább… nem is az volt a probléma, hanem meguntam őket egyszerűen. Vagy ők untak meg engem. Ez még gyakrabban előfordult. Sosem volt igazi fiú barátom, akivel hosszú távon barátok voltunk. Inkább csak haverok. Egyik barátságunk sem tartott túl sokáig. Fiúm pedig Dave volt az első. Őt otthagytam. Nem bántam meg utólag. A nyaklánc, amit tőle kaptam még mindig nálam volt, de már nem viseltem. A táska legmélyébe volt elsüllyesztve. Ő volt az a srác. Ő volt az a srác, akibe azon az estén beleszaladtam. Az övé volt az az égető dühöt sugárzó szempár, amivel szembe kellett néznem. Rá tettem volna a nyakamat is, hogy bizonyítsam az igazam. Nem lehetett más. Nem mertem Justinnak elmondani. Hülyének nézett volna. Vagy ha még el is hitte volna, felborítottam volna a nyugalmat, ami körülöttünk volt hosszú idő óta először.

Másnap reggel összeszedtük az összes holminkat, amit el akartunk vinni magunkkal a turnébuszra. Nem tudtam, hogy mennyi ideig kell majd benne lennünk, így az össze ruhámat bepakoltam, amit találtam. Az út elég hosszú volt. Négy, de talán öt órán keresztül ott kellett ülnünk egyhelyben a hátsónkon, az egyetlen örömforrásnak a zenén kívül az bizonyult, hogy a hajunkba kapaszkodott a szél, és tincseinkkel eljátszadozott. Lobogtatta, húzta-vonta, összekuszálta, miközben száguldottunk az országúton.

- Nem kapcsolsz valami zenét? – kérdeztem Justint már az első 20 perc után, hiszen gondoltam, hogy nem plusz 10 perc lesz, amíg odaérünk.
Odanyúlt a rádió kapcsológombjához, és bekapcsolta. Felhangosította, ami megadta a hangulatot. Ketten az országúton száguldva miközben a hajunkat fújja a szellő, egy-egy elveszett autó suhan csak el mellettünk, és üvölt a zene.

„Cause until I share my life with someone else
Imma have my good times by myself
And you’ll never see me sad about it
Singin’
Na na na Imma be
Na na na Imma be
Na na na Imma be cool”

Zúgta a rádió. Ismertük mind a ketten a dallamot, a következő másodpercben pedig mind a ketten kiabálni kezdtük, ahogy a torkunkon kifért:

„Oh Imma be alright
Na na na Imma be
Na na na na Imma be
Na na na Imma be cool”

Így hát egész úton énekeltünk, amíg ki nem fulladtunk mind a ketten. Hosszú, fárasztó út volt, úgyhogy elaludtam a végére. Nem aludtam sokat, de egy 20-30 percet biztosan. Szerencse, hogy Justin felébresztett pár perccel hamarabb, mielőtt odaértünk, hogy össze tudjam magamat szedni. Ha kómásan, félálomban vánszorgok oda a többiekhez, meg lesz megint a véleményük rólam.

Egészen a Texas állambeli Houston-ig utaztunk. Jól esett már kiszállni az autóból, és kinyújtani az elgémberedett végtagjaimat. Az egyik lábam szinte teljesen elzsibbadt.

- Sziasztok! - üdvözölt minket egy tucatnyi ember. Már vártak minket.

- Melyik a mi buszunk? - kérdezte Justin. Gyorsan rátért a lényegre. Nagyjából délután kettő óra volt, úgyhogy meg is voltunk rendesen éhezve, és a csomagjainkat is le kellett rakni, hogy egyel kevesebb teher húzza a hátunkat.
Egy középkorában járó férfi vezetett minket a megfelelő buszhoz. Látszott rajta, hogy meg van törve, kidolgozta a lelkét az elmúlt időben. Beesett arcával, és őszülő hajszálaival többnek nézett ki, mint valójában volt.

Justin átvette a csomagokat, hogy ne kelljen felcipelnem azon a pár lépcsőfokon, ami a buszon volt. Elbírtam volna, de hát férfiak.
Justin előrement. Hordta felfelé a csomagokat. Amikor felért, én már a nyomában voltam. Csak azt vettem észre, hogy az összes csomag kiesik a kezéből, és zuhan rám táskák tömege. Nem tudtam mi történt, nem láttam már Justin arcát. Éreztem, ahogy a lábam elhagyja a lépcsőfokot, felemelkedik a lábfejem, zuhanok hátrafelé.
Nagy puffanással érkeztem meg a betonra, de annyira nem fájt, mint amekkorát szólt, amikor megérkeztem. Inkább csak az okozott nehézséget, hogy az összes csomag rám volt nehezedve.

- Justin! Segíts légy szíves! – kiabáltam neki, de nem figyelt rám – Jusin. JUSTIN MI TÖRTÉNT? – nem válaszolt. csak állt egyhelyben, nem mozdult egy tapodtat sem.

Sziasztok! Köszönöm, hogy elolvastátok, remélem nem okoztam ezzel a résszel csalódást. Sajnos megint nem fogok tudni egy hétig új részt hozni, de ígérem, bepótolom, és hozok majd két DUPLARÉSZT amikor visszajöttem! Addig is szorgoskodjatok kommentekben! 8 komment után hozom a dupla részt.

És amíg nem felejtem el mondani, nagyon örülök a visszajelzéseknek, hogy új rendszeres olvasóim is vannak, hiszen a történet vége felé tartunk. Köszönöm szépen! ♥ Még valami, ami hatalmas nagy örömöt okozott nekem, az az volt, hogy egyik olvasóm szerkesztett Justinról és Leenáról egy képet, ami szerintem nagyon szép lett, és nagyon jó munka! Köszönöm ezt is! El sem hiszitek hogy ezekkel az apróságokkal mekkora örömöt tudtok okozni.:)

A kép:

31.Rész~Paradicsom

http://www.youtube.com/watch?v=Ur4bkx2Hg3A

Minden szem ránk szemeződött. Csodálkozó szempárok bámultak minket, és várták, mi fog történni. Sosem láthatták még Justint ilyennek. Egy mindig boldog, hiperaktív, nyugodt srác volt. Most pedig itt üvöltözik a nagymamájával. Utálom az a nőt. De ezzel most úgy érzem, hogy Justin túl messzire ment. Felpofozná. Én is megtenném. De a nagymamájáról beszél, és nem a sarkon álldogáló utolsó valakiről. Nem védem a vénasszonyt. De akkor is sok. 

- Justin, fogd vissza magadat! – állt fel Pattie, és próbálta lecsitítani fiát.

- Anya, ne avatkozz bele a dolgokba! Majd azután beleszólhatsz miután Nagyika elmesélte mit is mondott Leenának. – egy kis szünetet tartott, megvárta, míg anyukája is rábólintott – Állj fel, meséld el az egész családnak mit mondtál a lánynak, aki SZERETEK!

Nem tudott felállni. Körbenézett zavartan egyszer, kétszer, majd még egyszer. Zavarban volt, nem tudott megszólalni se. „Na mi lesz?” Sürgette Justin. Vállalnia kell a felelősséget azért, amit elkövetett. Igaza van Justinnak.

- Igazából – kezdett bele miután nagysora felállt a helyéről – én – mekegett, makogott egy darabig, kereste a szavakat. Vagy azt kereste, hogy hangzik kevésbé durván, elfogadhatóbban, mindaz, amit mondott, vagy azon törte megint a fejét, hogy csinálhat ki minket. Engem – Én. Én nem mondtam neki semmi bántót. Elmondtam az igazat, hogy mit gondolok róla. Teljesen normálisan viselkedtem vele a kezdetek óta, úgy gondolom, úgyhogy semmi okod nincsen engem kérdőre vonni fiacskám! Örülj inkább neki, hogy befogadtuk, és elfogadtuk a barátnődet olyannak amilyen! – amint belekezdett, megeredt a nyelve. Csak mondta, mondta, nem lehetett közbeszólni folyamatos számon kérő kiselőadásába – mit mondott neked? Biztos vagyok benne, hogy bármit mondott, hazudott. Semmi. Ismétlem semmi olyat nem mondtam neki, ami bántó volt és magára vehetett volna!!

- Semmi olyat? Hazudott?? Mint most te? Mégis akkor ki hívta ribancnak akit azért hoztam el, hogy lefektessek? TÉRJ MÁR ÉSZHEZ! – üvöltötte Justin.

- Ez tényleg igaz? – nézett oda Pattie – tényleg ezt mondtad?

- Én? – mutatott magára felhúzott szemöldökkel, csodálkozó tekintetével a nagymamája – egy árva szó nem igaz ebből! Ki mondta ezt neked?

- Nagyi, ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! Nem kell megjátszanod magad, véget ért a játék! Kérj bocsánatot és elfelejtjük az egészet! – ez egy jó ötlet volt. Csakhogy én nem fogom egyhamar elfelejteni. De egy bocsánatkérő szó azért jól esett volna.

- Nem érted? Hazudik ez a kis cafka! – kiabálta a nagymamája miközben rám mutogatott!

- Hazudik? Képzeld, előbb hiszek neki, mint neked! Mit mondasz arra, hogy 3 napig sírt és nem szólt hozzám se, mert te olyanokat mondtál neki, amik a földbe taposták, és teljesen magára vette?

- Megérdemelte…

- Há! Bevallottad! Undorodom tőled! Azt hittem, hogy mindig felnézhetek rád, de csalódnom kellett benned! Most pedig szépen kérj bocsánatot, ha nem akarod, hogy szedjük a sátorfánkat és elmenjünk!

- Jó, bocsánat! És…

- És megígéred, hogy többet nem mondasz Leenának ilyeneket és megpróbálod ELFOGADNI!

- Megígérem – mondta lesütött szemmel. Elszégyellte magát? Nagyon helyes. Nem tudom sajnálni. De az viszont aggaszt, hogy Justin ezek után is itt akar még maradni. Én nem! Menjünk innen, mindegy, hogy hova csak el innen! Nem akarok megint áldozat lenni. Az nem garancia semmire, hogy megígérte, hogy békén hagy, és megpróbálja elfogadni, hogy most már Justinhoz tartozok. Megpróbálja. Azt nem azt jelenti, hogy el is fogadja. Két különböző dolog megpróbálni, és megcsinálni. De ha kényszerítenénk, se lenne jobb. Annyira azért nem éhezek a szeretetére.



+



A következő két nap teljesen normálisan telt el. Ha nem lett volna az a vita az elején, még jól is tudtam volna magamat érezni. De így szorongtam. Mi van, ha újabb támadást kapok? De nem kellett többé ettől félnem. Többet ért Justin nagyszüleinek az unokájuk annál, hogy egy lány miatt elveszítsék. Justin megmentette az életemet. Megint. És nem tudja, de a kapcsolatunkat is. Nem is kell tudnia erről. Ő az én életmentőm.

„I'm overboard and I need your love, pull me up
I can't swim on my own, it's too much
Feels like I'm drowning without your love
So throw yourself out to me, my lifesaver

Lifesaver, oh, lifesaver
My lifesaver…”

A hatodik napon Justinnal elterveztünk, hogy egy kicsit kitörünk, és valami hülyeséget csinálunk. Persze, ezt lehet félre érteni, de semmi olyanról nem volt szó, ami bármit is tiltana. Szinte még gyerekek voltunk, és vágytunk a kikapcsolódásra. Két kamasz, aki bulizni akart. A közelben semmi lehetőségünk nem volt arra, hogy elmenjünk valahova kicsapni a hámból. Csináltunk magunknak bulit. Justin romantikussá tette a szobát egy-pár gyertyával, ami igazán szép látvány volt a sötét éjszakában, ahonnan csak egy-két kisebb fény szűrődött be. Lehúztuk a redőnyöket, hogy senki ne tudjon minket megzavarni. Ez nem olyan buli volt, amire egy átlagos tinédzser számíthat. Ez a MI bulink volt. Csak ketten. Legalább nem kellett senkire figyelni, vigyázni, nem kellett méregdrága ruhákba felöltözni, és nem kellett arra vigyázni, hogy józanul érjünk haza. Legalábbis nem kellett fellopózni a szobába, hogy ne lássa meg senki, hogy mennyire nem vagyunk józanok. Justin bekapcsolt valami dallamos zenét, épp csak olyan halkan, hogy megadta a hangulatot az estéhez. Ott feküdtünk az ágyon, egymás ajkának esve. Nevettünk, beszélgettünk, nosztalgiáztunk, romantikáztunk. Ennél több nem is kell.

- Tudod, most mit szeretnék? – nézett rám kiskutyaszemekkel Justin. Ilyenkor mindig eléri a célját mindenkinél. Legyen az az angol királynő vagy az anyukája. Senki nem tudott neki nemet mondani.

- Na, mit szeretnél? – kacsintottam rá, de volt egy olyan érzésem, hogy nem csak egy valamit akar. Többet. És mindjárt elmondja, mivel akarja kezdeni.

- Mindjárt jövök, várj meg itt! – indult ki a szobából. Félmeztelenül volt, újra csak reménykedtem, hogy nem fogja egy árva lélek sem meglátni. Ott feküdtem az ágyon, és vártam Rá. Vajon mit akarhat? Egy-két perc sem telt bele, ott állt az ajtóban egy üveg piával a kezében. Sunyin vigyorgott. Tudtam mit akar. Egy éjszakára megfeledkezni mindenkiről, csak ránk akart figyelni.

Még sosem ittam előtte. Legalább is ilyen italt nem. Más milyet se. Nem voltam az a típus, aki elmegy éjszaka, és úgy kell összekaparni a szórakozó helyen, vagy ami még rosszabb, otthon az ajtó előtt. Viszont szerettem. Egy kicsi sosem árt.

- Poharat legalább hoztál? – tettem fel neki a kérdést.

- Minek? Csak ketten vagyunk, majd iszunk az üvegből. Szeretnéd kezdeni?

- Add ide! – megfogtam az üveget, majd lehúztam egy korttyal.



Ott feküdtünk az ágyon egymáson, és váltogattuk egymás között az üveget. Ez több volt azért egy „kicsinél”, de ki tartja számon? Justinnal voltam, összekapart volna, ha nagyon megártott volna a pia. Nem voltam annyira vészes állapotban. Ő sem. Az üveg vége felé már mind a ketten éreztük, hogy kezdünk erősen becsípve lenni, de azért az utolsó pár kortyot már nem hagytuk meg az üveg aljában. Az utolsó kortyot Justin érdemelte ki. Miután megitta, lerakta az üveget a padlóra. Megpróbálta. De az üveg felborult, elgurult, és a szekrénynek csapódva ezer szilánkra tört. Megvontam a vállamat, majd magamra húztam Justint. Kívántam. Sosem kezdeményeztem volna, de az ital hatására megtettem. És mennyire nem bántam meg. Lehet, hogy volt bennünk fél-fél üveggel, de még mindig érzékien csinálta. Érzékibb nem lehetett volna. Vigyázott rám, vigyázott magunkra. Ahogy a teste az enyémen mozgott, ahogy kezei libabőrös karjaimat, testrészeimet simogatták, teljesen magamon kívül voltam. Ő irányított. Csókjaival végigsiklott az egész testemen, minden porcikáim zsibogott. Egy újabb éjszaka. Csak Ő és csak én. Az élvezetek paradicsomában.

Sziasztok! Köszönöm, hogy ezt a részt is elolvastátok, remélem most is szorgoskodni fogtok a kommentekben!:) Mint láthatjátok, lezárult a szavazás, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki szavazott. Nem lett egyértelmű az eredmény, hisz nagyjából mindenki másra tippelt. Egy ici-pici előnnyel nyert Leena kisebbik bátyja. Nem árulom el, ki volt az, de majd megtudhatjátok a következő részekből! Köszönöm annak a 4 embernek, aki újonnan feliratkozott, megvan a 30 ember, sőt még több is! Segítetek, hogy meglegyen a 40 a blog végére? Akik olvassátok és még nem vagytok feliratkozva nagyon megköszönném ♥

Ja, és még annyit szeretnék, hogy nem lesz új rész közel egy hétig. Sajnálom...

Díj VI.

Nagyon köszönöm ezt a díjat is, komolyan mondom, nem is érdemlek meg egyet se.. De azért nagyon szépen köszönöm!

11 dolog rólam:

• nem bírom ki 1 óráig sem a telefonom nélkül
• imádom Pestet
• kedvenc városom Montreal
• ki szeretnék jutni a F1-re
• Belieber és Simpsonizer vagyok
• kedvenc színészem: Josh Hutcherson
• pasiideálom: Douglas Booth:3
• kedvenc színem a kék és a fekete
• niggalove<3
• szeretnék egy tattoot
• nem szeretem ezt a részét a díjaknak :D:D

11 válasz:

1. Szeretsz blogokat olvasni? Nem igazán.

2. Milyen típusú filmeket szeretsz? sok fajtát szeretek, utoljára a Lopott időt néztem

3. Hány blogot vezetsz? 2-t

4. Milyen típusú blogokat szeretsz? nem szoktam nagyon olvasni, csak 1-2t

5. Milyen típusú zenei műfajt kedvelsz? rap, r&b

6. Meddig maradsz fent este? amíg meg nem unom, és el nem fáradok:D

7. Szoktál twitterezni/facebookozni/instagrammozni/tumblrözni? igen

8. Csalódtál már valakiben? igen

9. El szoktad olvasni a kötelező olvasmányokat? hát. néha

10. Szereted a jégkását? imádom:D

11. Belföldön vagy külföldön szeretnél nyaralni? most külföldre megyek, de külföldön:)

11 kérdés:

1. Mi a kedvenc zeneszámod?
2. Ki a pasiideálod?
3. Mióta blogolsz?
4. Mi a kedvenc könyved?
5. Kedvenc számod?
6. Örülsz a díjnak?
7. Mi a kedvenc filmed? Miért?
8. Kedvenc dalszöveged?
9. Melyik filmen sírtál eddig?
10. Sok vagy kevés barátod van?
11. Ki bírnád egy hétig net nélkül?

Akiknek küldöm:

http://criminal-minds-fanfic.blogspot.hu

http://amazing-adventure-withharry.blogspot.hu/

http://1dlovestorywithemily.blogspot.hu

30.Rész~Felpofoználak

Levettem felsőjét, és hagytam, hogy izmos mellkasát az enyémnek nyomja. Forrón csókolt és érzékien, megállította az időt körülöttünk. Mintha nem lett volna más rajtunk kívül. Csak ő meg én.

-                     Au – nyögtem fel, amikor a hátamat megkarcolta egy kósza ág, ami a fáról lógott le – menjünk inkább be – adtam az ötletet Justinnak. Ha itt folytatjuk, az egész hátam egy merő vér lesz a fatörzs és a gallyak okozta karcolásoktól.

-                     De úgy hogy ne lássanak meg – mosolyodott el Justin. Menjünk itt hátul, kerüljük meg az egész kertet – abban a pillanatban megfogta a kezemet és húzott maga után.

-                     Állj-állj-állj! Csak nem gondoltad, hogy egy száll melltartóban fogok végigbujkálni a környéken? Megvárod, amíg felöltözök!

-                     Hagyjad a ruhákat, sötét van, úgy sem látja senki! – megfogta a csípőmet, magához húzott, majd újra a nyakamat kezdte el csókolgatni.

-                     És ha mégis?

-                     Akkor azt mondjuk, hogy nem akartunk megfázni a vizes ruhákban. Gyere már, ne félj annyira!

Makacs voltam, akkor is felvettem a vizes pólót. Ha törik, ha szakad, az lesz, amit én mondok, ha a testemről van szó!

Szaladtunk a kerítés mellett, a gödrökön, buckákon, kavicsokon és köveken keresztül. Próbáltunk észrevehetetlenek lenni, bár szerintem valaki biztos meglátta, hogy ott settenkedünk a kerítés mögött, mert hirtelen nagy csend támadt az egész társaságban, amikor odaértünk arra a részre.

-                     Csss – rakta mutató ujját Justin az ajkaimra – csak semmi hirtelen mozdulat – teljesen úgy éreztem magam, mintha rabok lennénk, és épp most próbálnánk meglógni a hosszú hónapok óta tervezgetett stratégiánkkal. Mint az őrzött fegyencek. Azért nem lett volna akkora probléma, ha megláttak volna minket. Azt mondhattuk volna, hogy csak átöltözünk, és jövünk is vissza. Végül aztán elfelejtettünk volna visszajönni. Á, így bonyolultabb, így izgalmasabb. De ha lebukunk, borulunk. Azért elég cikisen jönne ki az egész szituáció. Csak képzeljük el, mondjuk úgy, hogy még a felsőm sincsen rajtam. Ott menekülünk nagyban minden szem elől, ott bujkálunk a „vadonban” és egyszer csak észrevesznek minket. Csurom vizesen és félmeztelenül.

Megúsztuk. Senki nem szólított meg, senki nem akadályozott, senki nem vett minket észre. Legalábbis, addig jó, amíg így gondoljuk. Fellopakodtunk a lépcsőn, mert biztosak voltunk benne, hogy Justin nagymamája már alszik, vagy pont most akar lefeküdni, vagy épp kijönni a konyhába valamiért „véletlenül”. Amikor végre felértünk a szobába, mind a ketten rávetettük magunkat az ágyra. Az igazat megvallva, elfáradtam. Az egész nap olyan fárasztó volt, de nem úgy, mint az előzőek. Azelőtt a fájdalomtól voltam fáradt, most pedig az örömtől.

-                     Ezt is megcsináltuk mosolygott rám Justin, miután közelebb húzott magához. Nem mondtam semmi, szembefordultam vele, hasra fordultam, és elkezdtem Őt bámulni. Eddig még nem volt alkalmam rá, hogy így megnézzem minden egyes apró kis vonalat az arcán, minden egyes anyajegyet és egyre inkább növekvő borostáját. Emlékszem még milyen volt, amikor először megláttam a TV-ben. Még gyerek volt. Most pedig egy kész férfi – ennyire szép vagyok? – miután percekig néztem, kicsit kellemetlenül, de mosolyogva feltette a kérdést.

-                     Nem? – nevettem el magamat – csak. Még sosem láttam az arcod ennyire közelről. Még nem volt időm tanulmányozni.

-                     Tudod, hogy láthatnád még közelebbről? – közelebb hajolt, elmosolyodott, ajkait az enyémekre tapasztotta – tetszik?

-                     Gyönyörű vagy életem – láttam, hogy milyen büszke fejet vágott. Csak úgy sugárzott róla, mennyire örül annak, hogy gyönyörűnek hívtam – Ez most komoly? Ezt ugye nem hitted el, hogy komolyan gondoltam? Egy nőnek lehet mondani, hogy gyönyörű, de te csak szimplán jóképű vagy – kacsintottam rá.

-                     A nőknek nem szokás mondani.

-                     Igen, akkor kinek szoktad mondani?

-                     A lánynak, akit szeretek. Az egyetlen lánynak – megint elmosolyodott, és csókolni kezdett. Áthúzódott mellé, felém támasztotta magát, és csókolgatni kezdett ahol csak ért. A karjaimon, a nyakamon, az arcomon és az ajkaimon – Te vagy az Leena Brown!

-                     Szeretlek – suttogtam, majd ez után hagytam, hogy vigyen magával. Kívántam. Akartam. Annyira boldog voltam a tudattól, hogy szeret. Mindent elfelejtettem, ami bántott eddig a pillanatig. Nem volt fontos már semmi. Csak Ő.

Csókoltuk egymást. Szenvedélyesen. Kijárt volna, hogy együtt legyünk azok után, hogy három napig nem is láttuk egymást. De ez most sem sikerült.

-                     Kopp-kopp. Ó, nem nézünk oda. Vagy ki is mehetünk! – hallottam Chaz hangját az ajtóban. Mind a ketten odanéztünk Justinnal. Ott állt Chaz Ryennel.

-                     Miért ne maradhatnátok?

-                     Csak. Mintha zavartunk volna az előbbiben – mosolyodott el Chaz.

-                     Bocs, hogy leléptünk a vacsoráról, és idejöttünk, de teljesen kikészültünk a nagymamádtól. Nem bírtuk már tovább.

Elkerekedtek a szemeim. Ott van Justin nagymamája a többiekkel. Vajon mit mondhatott rólam? Vajon nekik is elmondta, amit nekem, vagy ahhoz nincs elég mersze, hogy szidjon engem Justin anyukája előtt?

-                     Srácok, mi bajotok van a nagymamámmal? – ült fel felháborodottan Justin – szerintem nem ártott nektek semmivel. Nagyon kedves asszony. Ugye Leena?

Nem tudtam mit mondani. Nyeltem egyet, és bólintottam. NEM tudhatja meg.

-                     Belénk kötött minden adandó alkalommal, miután elmentetek. Mondtam valamit anyukádnak, amire a fejemhez vágta: Maradj csöndben, inkább arra legyen eszed, hogy elmennél borbélyhoz. Hogy nézel ki fiam??!

-                     Biztos okot adtál rá, eddig nem csinálta senkivel! – kiabálta Justin.

-                     Biztos vagy benne? Nézz a barátnődre! – mutatott rám Ryen.

-                     Leena. Neked mit mondott? – közelebb húzódott, megfogta a kezemet. Velem már nem kiabált. Látta rajtam, hogy mennyire rosszul érint. Megráztam a fejemet. NEM mondhatom el neki – Leena, mondd el, majd beszélek a fejével!

-                     Hát – kezdtem bele lassan – azt mondta, hogy egy ribanc vagyok, akit nem szeret senki. És mekkora hülye vagyok, hogy azt hiszem, hogy azért hoztál el, mert szerettél. Csak meg akartál fektetni.

-                     Ezt mondta??? – állt fel Justin idegesen. Kiabált. Fel alá járkált. Ideges volt, sosem láttam még ilyennek – Ezt miért nem mondtad nekem eddig?

-                     Eszedbe se jutott, hogy azért nem akartam beszélni senkivel, mert a nagymamád a lelkembe taposott? Tudod milyen érzés, amikor ezt mondják egy nőnek? Tudod, mennyire magamra vettem?? Minden percet utáltam, amit velem töltöttél, utáltalak, mert ide hoztál! Elegem volt az egész életből! Tudod milyen, amikor szeretsz valakit és utána azt mondják, hogy csak meg akar fektetni?? Tudod? – könnyek gyűltek a szemembe, de sikerült visszatartanom őket. A két srácra néztem, akik csodálkozó szemekkel néztek ránk. Veszekedtünk. Kiabáltunk.

Justin fogta magát, és idegesen kirohant az ajtón. A két fiúval a nyombába eredtünk. Összeszorítottam az öklömet. „Istenem, csak ne csináljon semmi olyat, amit később megbánhat!” Pedig nagyon úgy nézett ki, hogy azt fogja csinálni. Az udvar hátsó fele felé igyekezett, és izzott a haragtól. Látszott rajta, hogy mérges. Nem hittem volna, ha elmondok mindent, ilyen utálatot fog érezni a nagymamája iránt. Azt hittem, ha elmondom, azt fogja hinni, hogy hazudok. De nem. Annál jobban szeretett. Egyre nagyobb lépésekkel szelte át az utat, alig tudtuk követni.

Állj fel Nagyi! – kiáltotta Justin a tömegbe. Egyből elhallgatott mindenki, csodálkozó tekintettel figyelték a dühös képet vágó Justint – ne mondjam még egyszer! – a nagymamája felállt, nem is tudta, hogy mi történik. Vagy nagyon jó színész volt – Most ha nem nő lennél, úgy felpofoználak! Úgy istenigazából!  

29.Rész~Azt mondod locsolórenszer?

Az összeomlás szélén álltam. Megpróbáltam erősnek látszani, de mi értelme lett volna? Úgy sem látott senki, nem is keresett senki. A szüleim se. A barátaim se. Justin se. Csak süket duma volt, mint szép szavuk, amit hozzám intéztek. Elhatároztam, hogy ezen túl nem hiszek senkinek, még magamnak se. Magamnak szabad a legkevésbé szabad hinnem. Hova keveredtem? Minden tele van körülöttem haraggal, utálkozással, a vér illatával, a szív fájdalmával, a halál rothadó bűzével. Haza akarok menni. Ezen a ponton nincs miért maradnom. Miért? Justin miért nem kíváncsi rám?? Az a legnagyobb probléma, hogy nem mondtam a szemébe, hogy szeretem, amikor az összeomlás szélén álltam?? Önző. Ahogy én is az vagyok. Én is ezt csináltam volna. Csak akkor nem tudom, mit nyavalygok.

Felálltam, letöröltem magamról a könnycseppjeimet, amik szinte már átmosták az egész arcomat. Éhes voltam. Három napja egy apró falat sem ment le a gyomromon. Mostanra éheztem csak meg. De nem volt arcom ahhoz, hogy lemenjek, és kaját kérjek. Nem mertem újra szembenézni a szavakkal, amiket újra a fejemhez vágnának… Elindultam. Egy pillanat leforgása alatt döntöttem el, hogy muszáj beszélnem Justinnal. Nem érdekelt már a büszkeségem se. Miért érdekelt volna bármi, ami az életemmel kapcsolatos? Ez nem az ÉN életem. Én nem ilyen voltam. Nehéz elképzelni, de én egykor egy életvidám lány voltam, aki mindenen nevetett, és benne volt minden őrültségben, amibe belevitték a barátai. Vissza akartam kapni ezt az életet. Ezt az életet vagy inkább semmit. Csak felesleges oxigén pazarok azoktól, akik élni akarnak, küzdenek az életükért, minden álmuk egy egészséges élet, hogy olyanok legyenek, mint mások. Boldogok, hogy elmehessenek vásárolni, lemehessenek a kisboltba, kimehessenek az udvarba szaladgálni, focizni a testvéreivel, gondozhassák az újonnan kapott kiskutyájukat, vagy csak egyszerűen segítség nélkül tudjanak gondoskodni magukról.

Elindultam. Mindenhol kerestem az emeleten Justin, mégsem találtam. Azért még egyszer megnéztem, hátha elkerültük egymást, de nem. Nem volt a házban. Vagy legalábbis ebben a részében nem volt. Lehet, hogy ott ült lenne a nappaliban és nagyban történeteket mesélt a nagymamájának, aki büszke mosolyával nyugtázta a mesedélutánt. De nem volt lent. Nem találkoztam senkivel a konyhában és a nappaliban. Nem mertem megnézni, hogy ott van-e valamelyik szobában. Az már személyes zaklatás lett volna, hogyha benyitok és a nagymamája ott ült volna valamelyikben. Ebben az estben zaklatás lett volna. Az ő szemszögéből. Úgy sem bírt az öreglány, arra meg nem volt szükségem, hogy egy kitalált sztorit adjon tovább Justinnak.

-                     Justin! – kiáltottam, amikor már az udvaron voltam. Hatalmas volt. Gyönyörű volt a gondozott gyep, és csak úgy szállt a fű illata. Nem válaszolt senki. Félve lépkedtem, minden fa és bokor mögé benéztem, hátha ott lesz. De nem volt – Justin! – próbálkoztam még egyszer, ezúttal erősebben eresztettem ki a hangomat. Még mindig senki. Körbe sétáltam az egész udvart, de egy árva lelket sem találtam.

A kert túloldaláról, ami a háztól nagyjából öt perc sétát jelentett, unottan visszasétáltam a házhoz. Itt hagytak. Biztos voltam benne. Lehajtott fejjel vonszoltam magamat keresztül a gyepes területen, figyeltem az apró virágokat a zöld fűben, amik elvétve voltak, lépésenként elszórva. Lépéseket hallottam valahonnan közelről. Megálltam. Azután óvatosan körbefordultam. Kétszer is. Nem, mégsem hallottam, csak akartam. Megint hallucináltam. Tovább indultam. Abban a pillanatban éreztem, hogy valaki megragadja a derekamat, és egyre erősebben szorítja. Megfordultam, és ott állt velem szemben Justin, egy kacér mosollyal az arcán.

-                     Na? Újra normális vagy? – nevette el magát, egy puszit nyomott a homlokomra – azt hittem, soha többet nem jössz utánam, és nem szólsz többet hozzám.

-                     Azért te is utánam jöhettél volna – nyugtáztam. Nem, most nem mondhattam azt neki, amit egy órával ezelőtt akartam. Boldog volt, és ebben a pillanatban én is az voltam. Nem érdekelt, hogy mennyire önző vagyok, nem akartam elvenni magamtól a boldogság örömét. Egy pillanat alatt elfelejtettem minden depressziós hajlamomat és minden kétségbeesett kiáltásomat.

-                     Hiányoztál ám – mosolygott újra azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amibe beleszerettem. Tényleg boldog volt megint. örült, hogy végre észhez tértem.  Kellett volna egy pofon. Az azért hiányzott. Egy pofontól nem estem volna vissza soha többet. De ezt most még hagyjuk. Boldog voltam, és elvakított megint a rózsaszín felhő – tudod mit terveztem veled ma estére? – ravaszul mosolyogni kezdett, megragadott újra és elkezdte csókolgatni a nyakaimat. Úristen. Azok a puha ajkai.

-                     Nem, de gondolom, el fogod úgy is mondani.

-                     Akkor rosszul gondolod Leena Brown. Nagyon rosszul gondolod. Meglepetés lesz – kacsintott egyet, majd odahajolt az ajkaimhoz, és rátapasztotta sajátjait.

-                     Justin?

-                     Igen, kicsim?

-                     Mit. Mit csináltál abban a három napban, amikor nem láttalak? – egy kissé félve kérdeztem, hisz féltem a válaszától.

-                     Hát. Rád gondoltam. Azon elmélkedtem, hogy mi történt ezzel a lánnyal előttem. Mi az oka, hogy már nem szeret? Miért nem tudja kimondani, ha így érez? Egyáltalán így érez-e…

-                     Persze, hogy így érzek, te majom. Szeretlek – nevettem fel. Értettem a célzást, tudni akarta, mi bajom volt. Nem kell megtudnia. Ezzel az egy szóval, hogy „szeretlek” teljesen el lehet vonni a figyelmét bármiről. Tényleg bármiről. De rólam nem.

+

Pár órával később készülődni kezdtünk. Még most sem árulta el Justin, hogy mit fogunk csinálni, de legalább elmondta, hogy mit vegyek fel. Már eléggé hűvös volt az idő, nem volt már az az eszméletlenül fárasztó meleg, mint pár órája, a déli időszakban. Igaz, már a nap sem égetett minket, csak a szemünket kápráztatta el vérvörös sugaraival, amik után alámerült a felhő tengernek.

Amikor mind a ketten készen álltunk, pontban este 8-kor elindultunk a kert másik végébe. Messziről is látszott, hogy sokan vannak ott, és tábortűz szerű fényeket fedeztem fel. Jó volt a hangulat, mert messziről lehetett hallani az örömteli nevetéseket. Ránéztem Justinra, aki bíztatásul megfogta a kezemet. Nem volt szabad félnem. Pedig rettegtem. Mi van, ha ez egy újabb megalázó hadjárat ellenem?

Ezúttal tévedtem, nem volt ott Justin nagymamája. Ott volt az anyukája, a kereszt szülei, néhány anyjával egykorú férfi és nő, akik régi jó barátnak vallották magukat. És ott volt Justin két legjobb barátja is, Chaz és Ryan. Leültünk a két fiú mellé, miután Justin bemutatott az egész társaságnak. Megkedveltem őket. Mindenki vidám volt, és nem ítélkezett felettem. Az anyukája pedig olyan volt, mint egy angyal. Igaz, vele már találkoztam egyszer a reptéren, de akkor máshogy álltunk egymáshoz. Ott volt akkor még Selena is, aki Justin barátnője volt. Én pedig csak egy lány, akit hazahozott a fia a világ másik feléről, amiről fogalmuk sincs, hogy hol van.

-                     Gyere egy kicsit! – suttogta Justin a fülembe, majd a többiekre kacsintott, felállított a székről, és elvezetett.

Volt egy kis kapu a kerítésen, amin keresztül mentünk. Nem volt ott kívül semmi. Az elején még füves volt a terület, bentebb viszont már csak az erdő hatalmas fái magasodtak. Kézen fogva sétáltunk az erdő fái felé, amikor egy pillanat alatt, mintha valaki irányította volna, bekapcsolt a locsolórendszer. Tetőtől talpig locsogtunk a víztől, minden egyes ruha, amit teljesen értelmetlen volt magunkra venni, átázott, és átlátszott. Amikor bekapcsolt a rendszer futásnak eredtünk, de már késő volt. Mire a biztonságot nyújtó erdő fái alá értünk, már mindegy volt. Teljesen.

-                     Erre még én sem számítottam – nevette el magát Justin, és abban a pillanatban ajkaimra tapadt. Annyira jó volt úgy csókolni, hogy nem látott minket senki, és egy merő vizek voltunk. Kicsit talán fel is oldotta közöttünk a hangulatot.

Nekidöntött egy fának, ajkaimról áttért a nyakam irányába. Csak csókolt. Csókoltuk egymást. Percekig le sem lehetett az ajkait vakarni rólam. Egy pillanatra sunyin rám pillantott, majd lehúzta rólam a pólót. Nem ellenkeztem. Hiába voltunk hideg, vizes és szúrós helyen, nem tudtam nemet mondani. Levettem felsőjét, és … 

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész :) Lenne egy hatalmas kérésem. Észrevehettétek, hogy nemsokára véget fog érni a blog így a 29. résznél. Ne aggódjatok, 35-40 részesre terveztem a történetet, van még pár rész a végéig. Nagyon szeretném, ha mire véget érne a történetem, meglenne a 30 feliratkozó. Most ugyan 'csak' 28 van, nagyon örülnék, ha egy kicsit szaporodna:)