29.Rész~Azt mondod locsolórenszer?

Az összeomlás szélén álltam. Megpróbáltam erősnek látszani, de mi értelme lett volna? Úgy sem látott senki, nem is keresett senki. A szüleim se. A barátaim se. Justin se. Csak süket duma volt, mint szép szavuk, amit hozzám intéztek. Elhatároztam, hogy ezen túl nem hiszek senkinek, még magamnak se. Magamnak szabad a legkevésbé szabad hinnem. Hova keveredtem? Minden tele van körülöttem haraggal, utálkozással, a vér illatával, a szív fájdalmával, a halál rothadó bűzével. Haza akarok menni. Ezen a ponton nincs miért maradnom. Miért? Justin miért nem kíváncsi rám?? Az a legnagyobb probléma, hogy nem mondtam a szemébe, hogy szeretem, amikor az összeomlás szélén álltam?? Önző. Ahogy én is az vagyok. Én is ezt csináltam volna. Csak akkor nem tudom, mit nyavalygok.

Felálltam, letöröltem magamról a könnycseppjeimet, amik szinte már átmosták az egész arcomat. Éhes voltam. Három napja egy apró falat sem ment le a gyomromon. Mostanra éheztem csak meg. De nem volt arcom ahhoz, hogy lemenjek, és kaját kérjek. Nem mertem újra szembenézni a szavakkal, amiket újra a fejemhez vágnának… Elindultam. Egy pillanat leforgása alatt döntöttem el, hogy muszáj beszélnem Justinnal. Nem érdekelt már a büszkeségem se. Miért érdekelt volna bármi, ami az életemmel kapcsolatos? Ez nem az ÉN életem. Én nem ilyen voltam. Nehéz elképzelni, de én egykor egy életvidám lány voltam, aki mindenen nevetett, és benne volt minden őrültségben, amibe belevitték a barátai. Vissza akartam kapni ezt az életet. Ezt az életet vagy inkább semmit. Csak felesleges oxigén pazarok azoktól, akik élni akarnak, küzdenek az életükért, minden álmuk egy egészséges élet, hogy olyanok legyenek, mint mások. Boldogok, hogy elmehessenek vásárolni, lemehessenek a kisboltba, kimehessenek az udvarba szaladgálni, focizni a testvéreivel, gondozhassák az újonnan kapott kiskutyájukat, vagy csak egyszerűen segítség nélkül tudjanak gondoskodni magukról.

Elindultam. Mindenhol kerestem az emeleten Justin, mégsem találtam. Azért még egyszer megnéztem, hátha elkerültük egymást, de nem. Nem volt a házban. Vagy legalábbis ebben a részében nem volt. Lehet, hogy ott ült lenne a nappaliban és nagyban történeteket mesélt a nagymamájának, aki büszke mosolyával nyugtázta a mesedélutánt. De nem volt lent. Nem találkoztam senkivel a konyhában és a nappaliban. Nem mertem megnézni, hogy ott van-e valamelyik szobában. Az már személyes zaklatás lett volna, hogyha benyitok és a nagymamája ott ült volna valamelyikben. Ebben az estben zaklatás lett volna. Az ő szemszögéből. Úgy sem bírt az öreglány, arra meg nem volt szükségem, hogy egy kitalált sztorit adjon tovább Justinnak.

-                     Justin! – kiáltottam, amikor már az udvaron voltam. Hatalmas volt. Gyönyörű volt a gondozott gyep, és csak úgy szállt a fű illata. Nem válaszolt senki. Félve lépkedtem, minden fa és bokor mögé benéztem, hátha ott lesz. De nem volt – Justin! – próbálkoztam még egyszer, ezúttal erősebben eresztettem ki a hangomat. Még mindig senki. Körbe sétáltam az egész udvart, de egy árva lelket sem találtam.

A kert túloldaláról, ami a háztól nagyjából öt perc sétát jelentett, unottan visszasétáltam a házhoz. Itt hagytak. Biztos voltam benne. Lehajtott fejjel vonszoltam magamat keresztül a gyepes területen, figyeltem az apró virágokat a zöld fűben, amik elvétve voltak, lépésenként elszórva. Lépéseket hallottam valahonnan közelről. Megálltam. Azután óvatosan körbefordultam. Kétszer is. Nem, mégsem hallottam, csak akartam. Megint hallucináltam. Tovább indultam. Abban a pillanatban éreztem, hogy valaki megragadja a derekamat, és egyre erősebben szorítja. Megfordultam, és ott állt velem szemben Justin, egy kacér mosollyal az arcán.

-                     Na? Újra normális vagy? – nevette el magát, egy puszit nyomott a homlokomra – azt hittem, soha többet nem jössz utánam, és nem szólsz többet hozzám.

-                     Azért te is utánam jöhettél volna – nyugtáztam. Nem, most nem mondhattam azt neki, amit egy órával ezelőtt akartam. Boldog volt, és ebben a pillanatban én is az voltam. Nem érdekelt, hogy mennyire önző vagyok, nem akartam elvenni magamtól a boldogság örömét. Egy pillanat alatt elfelejtettem minden depressziós hajlamomat és minden kétségbeesett kiáltásomat.

-                     Hiányoztál ám – mosolygott újra azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amibe beleszerettem. Tényleg boldog volt megint. örült, hogy végre észhez tértem.  Kellett volna egy pofon. Az azért hiányzott. Egy pofontól nem estem volna vissza soha többet. De ezt most még hagyjuk. Boldog voltam, és elvakított megint a rózsaszín felhő – tudod mit terveztem veled ma estére? – ravaszul mosolyogni kezdett, megragadott újra és elkezdte csókolgatni a nyakaimat. Úristen. Azok a puha ajkai.

-                     Nem, de gondolom, el fogod úgy is mondani.

-                     Akkor rosszul gondolod Leena Brown. Nagyon rosszul gondolod. Meglepetés lesz – kacsintott egyet, majd odahajolt az ajkaimhoz, és rátapasztotta sajátjait.

-                     Justin?

-                     Igen, kicsim?

-                     Mit. Mit csináltál abban a három napban, amikor nem láttalak? – egy kissé félve kérdeztem, hisz féltem a válaszától.

-                     Hát. Rád gondoltam. Azon elmélkedtem, hogy mi történt ezzel a lánnyal előttem. Mi az oka, hogy már nem szeret? Miért nem tudja kimondani, ha így érez? Egyáltalán így érez-e…

-                     Persze, hogy így érzek, te majom. Szeretlek – nevettem fel. Értettem a célzást, tudni akarta, mi bajom volt. Nem kell megtudnia. Ezzel az egy szóval, hogy „szeretlek” teljesen el lehet vonni a figyelmét bármiről. Tényleg bármiről. De rólam nem.

+

Pár órával később készülődni kezdtünk. Még most sem árulta el Justin, hogy mit fogunk csinálni, de legalább elmondta, hogy mit vegyek fel. Már eléggé hűvös volt az idő, nem volt már az az eszméletlenül fárasztó meleg, mint pár órája, a déli időszakban. Igaz, már a nap sem égetett minket, csak a szemünket kápráztatta el vérvörös sugaraival, amik után alámerült a felhő tengernek.

Amikor mind a ketten készen álltunk, pontban este 8-kor elindultunk a kert másik végébe. Messziről is látszott, hogy sokan vannak ott, és tábortűz szerű fényeket fedeztem fel. Jó volt a hangulat, mert messziről lehetett hallani az örömteli nevetéseket. Ránéztem Justinra, aki bíztatásul megfogta a kezemet. Nem volt szabad félnem. Pedig rettegtem. Mi van, ha ez egy újabb megalázó hadjárat ellenem?

Ezúttal tévedtem, nem volt ott Justin nagymamája. Ott volt az anyukája, a kereszt szülei, néhány anyjával egykorú férfi és nő, akik régi jó barátnak vallották magukat. És ott volt Justin két legjobb barátja is, Chaz és Ryan. Leültünk a két fiú mellé, miután Justin bemutatott az egész társaságnak. Megkedveltem őket. Mindenki vidám volt, és nem ítélkezett felettem. Az anyukája pedig olyan volt, mint egy angyal. Igaz, vele már találkoztam egyszer a reptéren, de akkor máshogy álltunk egymáshoz. Ott volt akkor még Selena is, aki Justin barátnője volt. Én pedig csak egy lány, akit hazahozott a fia a világ másik feléről, amiről fogalmuk sincs, hogy hol van.

-                     Gyere egy kicsit! – suttogta Justin a fülembe, majd a többiekre kacsintott, felállított a székről, és elvezetett.

Volt egy kis kapu a kerítésen, amin keresztül mentünk. Nem volt ott kívül semmi. Az elején még füves volt a terület, bentebb viszont már csak az erdő hatalmas fái magasodtak. Kézen fogva sétáltunk az erdő fái felé, amikor egy pillanat alatt, mintha valaki irányította volna, bekapcsolt a locsolórendszer. Tetőtől talpig locsogtunk a víztől, minden egyes ruha, amit teljesen értelmetlen volt magunkra venni, átázott, és átlátszott. Amikor bekapcsolt a rendszer futásnak eredtünk, de már késő volt. Mire a biztonságot nyújtó erdő fái alá értünk, már mindegy volt. Teljesen.

-                     Erre még én sem számítottam – nevette el magát Justin, és abban a pillanatban ajkaimra tapadt. Annyira jó volt úgy csókolni, hogy nem látott minket senki, és egy merő vizek voltunk. Kicsit talán fel is oldotta közöttünk a hangulatot.

Nekidöntött egy fának, ajkaimról áttért a nyakam irányába. Csak csókolt. Csókoltuk egymást. Percekig le sem lehetett az ajkait vakarni rólam. Egy pillanatra sunyin rám pillantott, majd lehúzta rólam a pólót. Nem ellenkeztem. Hiába voltunk hideg, vizes és szúrós helyen, nem tudtam nemet mondani. Levettem felsőjét, és … 

Sziasztok! Remélem tetszett ez a rész :) Lenne egy hatalmas kérésem. Észrevehettétek, hogy nemsokára véget fog érni a blog így a 29. résznél. Ne aggódjatok, 35-40 részesre terveztem a történetet, van még pár rész a végéig. Nagyon szeretném, ha mire véget érne a történetem, meglenne a 30 feliratkozó. Most ugyan 'csak' 28 van, nagyon örülnék, ha egy kicsit szaporodna:)