28.Rész~Soha a büdös életbe...

Selena. Hogy hol van Selena? Ott, ahol nekem kellene lennem. És én hol vagyok? Ahol neki kellene lennie. Elvettem az életét. Önző és mocskos módon befürkésztem magamat Justin mellé, és kiszorítottam a saját életéből. Nem bírta tovább nézni, hogy elveszek tőle mindent, mindent, amit kapott, amiért megküzdött, a szerelmét, az újdonsült családját. Egy szörnyeteg vagyok. De kit is áltatok? Ezt eddig is tudtam, csak olyan nagy volt a büszkeségem, hogy féltem magamnak bevallani. Hogy miért? Mert féltem. Féltem a saját lelkiismeretemtől. Még ahhoz is kevés vagyok, hogy saját magammal szembe nézzek. Most legszívesebben letagadnám magamat, nem ismerném el, hogy valóban én élek ebben a testben, letagadnám azt is, hogy élek. Csak egy rossz álom akarok lenni. Egy látomás.

Hogy miét élek? Egyszerű. Szerelmes vagyok. És próbálom menteni kicsinyes életemet a haláltól. Justin szeret. Ez az egyetlen oka annak, hogy megteszek mindent a túléléshez. Pedig nem magamért csinálom. Lehet, hogy szeret annyira, hogy utánam jöjjön. Lehet. hogy annyira szeret. Az ő életét nem dobhatom el. Neki küldetése van ezen a Földön, élnie KELL.

-  Nagyi, Selena nincs már többé – próbálta Justin úgy mondani, hogy a nagymamája rájöjjön. Kétértelmű mondat volt, és a nagymamája mintha csak azért, hogy velem szórakozzon, bele kötött.

-  Lecserélted Selenát erre a lányra? – húzta magasba a szemöldökét. Elég volt. Elég volt ennyi, hogy rájöjjek. Nem tartozom a családba, és soha a büdös életben nem is fogok hozzá tartozni. Sosem leszek olyan jó nekik, mint Selena volt, sosem fognak úgy tekinteni rám, mint az unokájuk barátnője. Egy senki leszek a szemükben.

-  Nem. Nagyi! – emelte fel Justin a hangját. Látta rajtam, hogy elsápadtam a szívéjes fogadtatástól – Selena, Selena elment. Nincs köztünk többé – a mondat végére lehalkította a hangját, összekulcsolta kezeit, és az égboltra emelte szemeit.

Meg kell mondjam, hogy ezt fájt a legjobban. Láttam Justinon, hogy még mindig szereti. Kérdőre nem vonhattam, hisz úgy is letagadta volna. De ez most belemart a szívembe. Mekkora egy idióta voltam, hogy azt gondoltam, ha meghalok, utánam jönne? Túl sokat éltem az álomvilágomban, ideje lenne kikelni belőle, és szembenézni az igazsággal, szembe nézni, hogy ki is vagyok valójában.

Nem hallottam tovább, hogy mit mond Justin a nagymamájának, és az idős néni beszólásait sem hallottam. Eleresztettem a fülem mellett. Máshol jártak a gondolataim. Biztos Justinnak is elege van belőlem… A folyamatos hangulatváltozásaimból, a hisztiimből. Nem tudta mit vállal, amikor elhozott otthonról.

A nagymamája bevezetett minket a házba, ahol ott volt a nagypapája. Megmondom őszintén, a bácsi sokkal kedvesebbnek tűnt, mint a felesége. Ránéztem, és éreztem, hogy csupa szív. Nem is csalódtam. Boldogan fogadott minket, nem kérdezett semmit, elfogadta, hogy az unokája engem vitt haza, nem azt a lányt, akit két hónappal ezelőtt.

Mégis. Olyan idegen volt nekem ez a ház. Talán a fogadtatás miatt, vagy a tény miatt, hogy nem mondhatom el soha, hogy ez az otthonom. Nem tartozok ide. Nem kellett volna eljönnünk.  Justin nagypapája vacsorára invitált minket, de nekem nem volt gyomrom az evéshez. Zavarban voltam. Megkérdezzem vajon, hogy melyik szoba a miénk, és menjek el, vagy üljem végig, ahogy esznek? Úgyis csak zavarnék.

Szerencsémre Justin jelezte, hogy előtte lepakolunk. Kiment a kocsihoz a bőröndért. Abban a pillanatban, ahogy rájöttem, hogy egyedül hagy a nagyszüleivel, utána eredtem.

-                     Ne olyan sebesen! Maradj csak itt! – szólt utánam a nagymamája. Vissza kellett fordulnom. Vajon miben akar megint keresztbe tenni? – Ülj csak le, lenne hozzád néhány kérdésem - bólintottam, hiszen úgy sem úsztam volna meg ezt egy hét alatt. Jobb, ha minél hamarabb keresztülesünk rajta – Hol szedett össze Justin?

-                     Egy. Kórházban – mondtam bizonytalanul. Csak ennyit akar?

-                     Kórházban? Ráakaszkodtál, hogy hozzon magával, és, hogy kitúrd Selenát a helyéről? – újabb kések a szívembe. Összeszorítottam a számat. Ezzel próbáltam megakadályozni, hogy elsírjam magam, vagy idegesen kiosszam a nőt. Kezdett felmenni bennem a pumpa – Akkor még élt Selena, igaz?

-                     Igaz. De. Én nem akaszkodtam rá Justinra. Ő akart elhozni – mondtam ingerültebb hangnemben. Amint rájöttem, hogy ezt nem szabadna, bocsánatot kértem – Elnézést – látszódjon azért, hogy tanultam egy kis jó modort is a szüleimtől.

-                     Neveletlen fruska! És te tényleg elhiszed ezt a mesét? Tényleg elhiszed, hogy elhozott a világ másik feléről, csak azért, mert szeret? – nyeltem egyet. Ezúttal a harmadik kés éles pengéi is végighasítottak a szívemen. Nyílt az ajtó, Justin jött be rajta.

-                     Felviszem a bőröndöt, mindjárt jövök. Nagyi? Miénk lehet az emelet? – kérdezte Justin magabiztosan. Neki nem jelentett akadályt. Bólintott a nagymamája, és abban a pillanatban, mintha Justin felszívódott volna.

-                     Hol is tartottunk.. Megvan! Te csak arra kellettél, hogy megfektessen! Nézzél magadra. Milyen kis csinos itt valaki. Justin is csak ezt látta benned. Nem is az eszedet. Te pedig örömmel elfogadtad az ajánlatot, mert máskülönben a kutyának sem kellenél!

Hátra néztem, hogy hol van végre Justin. Megint azt akartam, hogy mentsen meg. Mentsen meg az öreglány karmai közül. Hol van most? És a nagypapája? Miért nem állítja le? Miért van az egész kóceráj ellenem? Épp, mikor hátratekintettem, akkor lépett le a lépcső legalsó fokáról. Nem vártam semmire. Visszanéztem a nagyszüleire, pontosabban a nagymamájára, akinek gonosz mosoly ült az arcán. Megragadtam az alkalmat, felpattantam a székről, és felrohantam a lépcsőn. Nem bírtam tovább, sírni akartam. Kisírni minden bánatomat, ami a mai nap folyamán ért. Kisírni az életet is a lelkemből. 

 Az emeleten volt legalább négy-öt szoba, mégsem teketóriáztam, benyitottam abba, amelyik a legszimpatikusabbnak tűnt. Justin pont abba pakolta le a bőröndöt. Berohantam a szobába, leültem az ágy melletti sarokba, magam alá húztam a lábaimat, és sírtam. Sírtam. Keservesen. A könnyeimből egy egész folyót lehetett volna árasztani. Ruhámat átjárták a sós könnycseppek nedvessége, arcomra az újabb és újabb adag kisebb patakok medrei száradtak rá. Olyan jó volt sírni. Ez jelentette a boldogságot. És nem jött utánam senki. Egyedül lehettem, nem láthatta senki, hogy milyen gyenge is vagyok valójában. Justin sem keresett. Talán jobb is volt ez így.

Másnap reggel egy puha ágyon találtam magamat Justin mellett. Egy nagy rózsaszín takaró volt rám terítve, a piros pulóver pedig ott volt mellettem. Justin is ott volt. Már ébren volt, és engem figyelt. Talán kíváncsi volt rá, miért rohantam el. Talán látta a megszáradt könnycseppeket az arcomon…

Amint észrevette, hogy kinyitottam a szemeimet, rám mosolygott. Nem tudtam viszonozni. Egyszerűen lehunytam a szememet, jelezve neki, hogy ’örülök’, hogy itt van. Örültem is. De el akartam rejteni az érzelmeket magamról. Többé nem fájhat semmi. Többé nem akarok örülni semminek. Minek??! Ha egyszer boldog vagyok, csak még rosszabb utána szembe nézni a rosszal.

-                     Mi a baj? – hajolt oda hozzám, adott egy puszit a homlokomra – Miért nem mondasz semmit? – hangjából az aggódás tükröződött, miután percekig nem válaszoltam neki. Eleredtek a könnyeim. Justin magához ölelt, és a fülembe suttogta: - Mondd el, mi bánt, együtt megoldjuk! – Megoldjuk? Mégis mit akar azon megoldani, hogy soha a büdös életbe nem fogok a családjához tartozni? Sosem fognak úgy nézni rám, mint a barátnője? Úgy tekintenek rám, mint egy utolsó szajhára, aki a kutyának se kell! Egy ribancra! Kiabáltam volta, de csak megráztam a fejemet. Nem akarom, hogy tudja, hogy miket vágtak a fejemhez. Talán igaz… Nem akarom, hogy újabb konfliktust szüljek közte és a családja között. Selena már megitta a levét. Nem kell másnak is – Mondj valamit, bármit! Mondd azt, hogy szeretlek Justin, hallani szeretném – összeszorítottam szemeimet, és újabb könnycseppek szaladtak le az arcomon. Nem tudtam megtenni. Pedig azt éreztem. Szerettem – hát így állunk. Akkor ne is mondj semmit! – mondta idegesen, majd kimászott az ágyból, kivett a bőröndből néhány ruhát, és kiment a szobából.

Fájt. De annyira nem, mint az előző nap. Az utolsó mondatok, amiket hallottam, még most is a fülemben csengettek: „…te csak arra kellettél, hogy megfektessen! Nézzél magadra. Milyen kis csinos itt valaki. Justin is csak ezt látta benned. Nem is az eszedet. Te pedig örömmel elfogadtad az ajánlatot, mert máskülönben a kutyának sem kellenél!” Próbáltam nem gondolni rájuk, de belém mart minden szó.

Gondolkodtam. Egyedül voltam, Justin nem kereste a társaságomat egész nap. Gondolkodtam az előző napon. Azon a srácon. Tudom, hogy ismerem, tudom, hogy láttam már valahol. De a szemei, olyan mások voltak, mint amilyennek ismertem őket. Égettek. Dühösek voltak, és bosszúszomjasak. Sosem láttam ilyennek. Egész nap ezen agyaltam. Sőt, az elkövetkező két napban is. Justin nem keresett. Nem hiányoztam neki. Eszébe sem jutottam három nap alatt. Fájt. De nem mehettem utána, nem tehettem tönkre a kapcsolatot közte és a nagymamája között. Még aludni sem jött be hozzám esténként. Nem láttam három napig. Még a ruháiért sem jött be. Nem kellettem neki…

Sziasztok, meghoztam a legújabb részt is! Szeretnék egy kis közvélemény kutatást végezni, úgyhogy arra kérlek titeket, hogy írjátok le, hogy szerintetek ki az a rejtélyes fiú, akibe Leena beleütközött. Szavazzatok a lehetőségekre jobb oldalt. Ha pedig unatkoztok, nézzetek be az új blogomba: http://codyfirststory.blogspot.hu/ . nem bánjátok meg! ♥Köszi:)