30.Rész~Felpofoználak

Levettem felsőjét, és hagytam, hogy izmos mellkasát az enyémnek nyomja. Forrón csókolt és érzékien, megállította az időt körülöttünk. Mintha nem lett volna más rajtunk kívül. Csak ő meg én.

-                     Au – nyögtem fel, amikor a hátamat megkarcolta egy kósza ág, ami a fáról lógott le – menjünk inkább be – adtam az ötletet Justinnak. Ha itt folytatjuk, az egész hátam egy merő vér lesz a fatörzs és a gallyak okozta karcolásoktól.

-                     De úgy hogy ne lássanak meg – mosolyodott el Justin. Menjünk itt hátul, kerüljük meg az egész kertet – abban a pillanatban megfogta a kezemet és húzott maga után.

-                     Állj-állj-állj! Csak nem gondoltad, hogy egy száll melltartóban fogok végigbujkálni a környéken? Megvárod, amíg felöltözök!

-                     Hagyjad a ruhákat, sötét van, úgy sem látja senki! – megfogta a csípőmet, magához húzott, majd újra a nyakamat kezdte el csókolgatni.

-                     És ha mégis?

-                     Akkor azt mondjuk, hogy nem akartunk megfázni a vizes ruhákban. Gyere már, ne félj annyira!

Makacs voltam, akkor is felvettem a vizes pólót. Ha törik, ha szakad, az lesz, amit én mondok, ha a testemről van szó!

Szaladtunk a kerítés mellett, a gödrökön, buckákon, kavicsokon és köveken keresztül. Próbáltunk észrevehetetlenek lenni, bár szerintem valaki biztos meglátta, hogy ott settenkedünk a kerítés mögött, mert hirtelen nagy csend támadt az egész társaságban, amikor odaértünk arra a részre.

-                     Csss – rakta mutató ujját Justin az ajkaimra – csak semmi hirtelen mozdulat – teljesen úgy éreztem magam, mintha rabok lennénk, és épp most próbálnánk meglógni a hosszú hónapok óta tervezgetett stratégiánkkal. Mint az őrzött fegyencek. Azért nem lett volna akkora probléma, ha megláttak volna minket. Azt mondhattuk volna, hogy csak átöltözünk, és jövünk is vissza. Végül aztán elfelejtettünk volna visszajönni. Á, így bonyolultabb, így izgalmasabb. De ha lebukunk, borulunk. Azért elég cikisen jönne ki az egész szituáció. Csak képzeljük el, mondjuk úgy, hogy még a felsőm sincsen rajtam. Ott menekülünk nagyban minden szem elől, ott bujkálunk a „vadonban” és egyszer csak észrevesznek minket. Csurom vizesen és félmeztelenül.

Megúsztuk. Senki nem szólított meg, senki nem akadályozott, senki nem vett minket észre. Legalábbis, addig jó, amíg így gondoljuk. Fellopakodtunk a lépcsőn, mert biztosak voltunk benne, hogy Justin nagymamája már alszik, vagy pont most akar lefeküdni, vagy épp kijönni a konyhába valamiért „véletlenül”. Amikor végre felértünk a szobába, mind a ketten rávetettük magunkat az ágyra. Az igazat megvallva, elfáradtam. Az egész nap olyan fárasztó volt, de nem úgy, mint az előzőek. Azelőtt a fájdalomtól voltam fáradt, most pedig az örömtől.

-                     Ezt is megcsináltuk mosolygott rám Justin, miután közelebb húzott magához. Nem mondtam semmi, szembefordultam vele, hasra fordultam, és elkezdtem Őt bámulni. Eddig még nem volt alkalmam rá, hogy így megnézzem minden egyes apró kis vonalat az arcán, minden egyes anyajegyet és egyre inkább növekvő borostáját. Emlékszem még milyen volt, amikor először megláttam a TV-ben. Még gyerek volt. Most pedig egy kész férfi – ennyire szép vagyok? – miután percekig néztem, kicsit kellemetlenül, de mosolyogva feltette a kérdést.

-                     Nem? – nevettem el magamat – csak. Még sosem láttam az arcod ennyire közelről. Még nem volt időm tanulmányozni.

-                     Tudod, hogy láthatnád még közelebbről? – közelebb hajolt, elmosolyodott, ajkait az enyémekre tapasztotta – tetszik?

-                     Gyönyörű vagy életem – láttam, hogy milyen büszke fejet vágott. Csak úgy sugárzott róla, mennyire örül annak, hogy gyönyörűnek hívtam – Ez most komoly? Ezt ugye nem hitted el, hogy komolyan gondoltam? Egy nőnek lehet mondani, hogy gyönyörű, de te csak szimplán jóképű vagy – kacsintottam rá.

-                     A nőknek nem szokás mondani.

-                     Igen, akkor kinek szoktad mondani?

-                     A lánynak, akit szeretek. Az egyetlen lánynak – megint elmosolyodott, és csókolni kezdett. Áthúzódott mellé, felém támasztotta magát, és csókolgatni kezdett ahol csak ért. A karjaimon, a nyakamon, az arcomon és az ajkaimon – Te vagy az Leena Brown!

-                     Szeretlek – suttogtam, majd ez után hagytam, hogy vigyen magával. Kívántam. Akartam. Annyira boldog voltam a tudattól, hogy szeret. Mindent elfelejtettem, ami bántott eddig a pillanatig. Nem volt fontos már semmi. Csak Ő.

Csókoltuk egymást. Szenvedélyesen. Kijárt volna, hogy együtt legyünk azok után, hogy három napig nem is láttuk egymást. De ez most sem sikerült.

-                     Kopp-kopp. Ó, nem nézünk oda. Vagy ki is mehetünk! – hallottam Chaz hangját az ajtóban. Mind a ketten odanéztünk Justinnal. Ott állt Chaz Ryennel.

-                     Miért ne maradhatnátok?

-                     Csak. Mintha zavartunk volna az előbbiben – mosolyodott el Chaz.

-                     Bocs, hogy leléptünk a vacsoráról, és idejöttünk, de teljesen kikészültünk a nagymamádtól. Nem bírtuk már tovább.

Elkerekedtek a szemeim. Ott van Justin nagymamája a többiekkel. Vajon mit mondhatott rólam? Vajon nekik is elmondta, amit nekem, vagy ahhoz nincs elég mersze, hogy szidjon engem Justin anyukája előtt?

-                     Srácok, mi bajotok van a nagymamámmal? – ült fel felháborodottan Justin – szerintem nem ártott nektek semmivel. Nagyon kedves asszony. Ugye Leena?

Nem tudtam mit mondani. Nyeltem egyet, és bólintottam. NEM tudhatja meg.

-                     Belénk kötött minden adandó alkalommal, miután elmentetek. Mondtam valamit anyukádnak, amire a fejemhez vágta: Maradj csöndben, inkább arra legyen eszed, hogy elmennél borbélyhoz. Hogy nézel ki fiam??!

-                     Biztos okot adtál rá, eddig nem csinálta senkivel! – kiabálta Justin.

-                     Biztos vagy benne? Nézz a barátnődre! – mutatott rám Ryen.

-                     Leena. Neked mit mondott? – közelebb húzódott, megfogta a kezemet. Velem már nem kiabált. Látta rajtam, hogy mennyire rosszul érint. Megráztam a fejemet. NEM mondhatom el neki – Leena, mondd el, majd beszélek a fejével!

-                     Hát – kezdtem bele lassan – azt mondta, hogy egy ribanc vagyok, akit nem szeret senki. És mekkora hülye vagyok, hogy azt hiszem, hogy azért hoztál el, mert szerettél. Csak meg akartál fektetni.

-                     Ezt mondta??? – állt fel Justin idegesen. Kiabált. Fel alá járkált. Ideges volt, sosem láttam még ilyennek – Ezt miért nem mondtad nekem eddig?

-                     Eszedbe se jutott, hogy azért nem akartam beszélni senkivel, mert a nagymamád a lelkembe taposott? Tudod milyen érzés, amikor ezt mondják egy nőnek? Tudod, mennyire magamra vettem?? Minden percet utáltam, amit velem töltöttél, utáltalak, mert ide hoztál! Elegem volt az egész életből! Tudod milyen, amikor szeretsz valakit és utána azt mondják, hogy csak meg akar fektetni?? Tudod? – könnyek gyűltek a szemembe, de sikerült visszatartanom őket. A két srácra néztem, akik csodálkozó szemekkel néztek ránk. Veszekedtünk. Kiabáltunk.

Justin fogta magát, és idegesen kirohant az ajtón. A két fiúval a nyombába eredtünk. Összeszorítottam az öklömet. „Istenem, csak ne csináljon semmi olyat, amit később megbánhat!” Pedig nagyon úgy nézett ki, hogy azt fogja csinálni. Az udvar hátsó fele felé igyekezett, és izzott a haragtól. Látszott rajta, hogy mérges. Nem hittem volna, ha elmondok mindent, ilyen utálatot fog érezni a nagymamája iránt. Azt hittem, ha elmondom, azt fogja hinni, hogy hazudok. De nem. Annál jobban szeretett. Egyre nagyobb lépésekkel szelte át az utat, alig tudtuk követni.

Állj fel Nagyi! – kiáltotta Justin a tömegbe. Egyből elhallgatott mindenki, csodálkozó tekintettel figyelték a dühös képet vágó Justint – ne mondjam még egyszer! – a nagymamája felállt, nem is tudta, hogy mi történik. Vagy nagyon jó színész volt – Most ha nem nő lennél, úgy felpofoználak! Úgy istenigazából!