27.Rész~A nyakamat tenném rá, hogy ismerem...

Sziasztok:) Mielőtt elkezditek olvasni a történetet, szólnék egy pár szót! A google törli a rendszeres olvasókat, ezért szeretnélek titeket kérni, hogy kövessétek a blogot a Bloglovin-on keresztül, amit a rendszeres olvasóim felett találtok most meg! És ha van egy kis időtök, nézzetek be ide is : http://codyfirststory.blogspot.hu/ ez az új blogom, remélem, hogy sokan benéztek, és ugyan úgy, mint itt, kritikákat írtok:) # Hogy tetszik az új kinézet? *P

Én vagyok neki a One less loenly girl. Miközben énekelt, könnyek gyűltek a szemembe. Végre, egyszer az életben azt éreztem, hogy tényleg szeretve vagyok. És az, hogy ő szeret, többet jelentett mindennél. „There's gonna be one less lonely girl
I'm gonna put you first…” Miközben ezt énekelte, ott állt mellettem, szorongatta az egyik kezemet, és újra boldog volt. Megint ott volt az az apró mosoly az arcán, amit annyira szerettem. Nem csak én, a rajongói is. Csak arra tudok gondolni, hogy most azért nem fujjognak hangosan magukból kikelve, nem dobálóznak, nem aláznak meg, mert boldognak látják Justint. Hosszú idő után először. Hiába próbálta magát boldognak mutatni a rajongói előtt, nem tudta őket becsapni. Hiányzott nekik az a mosoly. Az a nevetés. Az a kissrác, aki volt. Most újra itt áll előttük, csak felnőtt. A szám végénél megfogta a másik kezemet, és levezetett a színpadról. Észre sem vettem, milyen hamar véget ért utána a koncert. Ahogy most is, még akkor is Justin bűvölete alatt álltam. Szeret. És kit sajnálok? A rajongóit. Több millióan vannak, és lehet, hogy mindegyikük úgy szereti, mint én. Csak ők reménytelenül. Lehet, hogy az, hogy itt látták, itt volt pár karnyújtásnyira tőlük, az álmukat jelentette. Nem kaphatja meg mindenki magának, nem találkozhat vele mindenki, nem beszélhet vele, és nem csinálhat vele mindenki közös képet, amit örök emlékként fog nézegetni, és még az unokáinak is mutogatná.”Nézzétek, ilyen volt a nagymama, amikor fiatal volt, élete szerelmével. De utána megismertem a nagypapát, és minden megváltozott…” Nagyjából ezt a beszélgetést tudnám elképzelni. És én mit mondanék az unokáimnak? Minden vágyam, hogy azt mondjam „Nézzétek, itt vagyunk a nagypapával, 50 évvel ezelőtt.” Meg fog történni? Nem. Nem fog talán soha. Azért küzdünk, hogy életben legyünk, és nem gondolhatunk ilyenre. Miket is beszélek, most is ezen agyalok!! Nem szabad. Egy figyelmetlen pillanatban végezhet velünk. Bárki lehet a gyilkos. Bárki üldözhet minket. Bárki keresztbe akarhat nekünk tenni, nem bízhatunk meg senkiben. Csak egymásban.

-       Elmegyünk a nagyiékhoz! – mondta Justin boldogan – Bemutatlak nekik is, úgy sem találkoztatok még előtte. Mit szólnál hozzá, ha ott maradnánk egy ideig? Nem bujkálnánk, ez nyílt titok, hogy ott leszünk – mondta feldobottan, amikor már a kocsiban ültünk.

-       Menjünk – mosolyogtam rá, miközben még mindig azt a rózsát szorongattam, amit a színpadon kaptam tőle – Mit fog szólni a nagymamád hozzám? – félve pillantottam rá. Mindig féltem, ha új embereket kellett megismernem.

-       Azt, amit én is szóltam – mosolygott, újra és újra. Mintha elfelejtette volna a mai napot. Amikor elgyengült. Amikor sírt – Szeretni fog – ezzel a lendülettel rá is taposott a gázra.

-       Justin! Állj meg! – kiáltottam kétségbeesetten. Olyan hirtelen lépett rá a fékre, hogy mind a ketten előre buktunk egy pillanatra – Mindjárt jövök! – kiáltottam, majd ezzel a lendülettel kiszálltam az autóból, szaladtam vissza a koncert színfalaihoz.

Hatalmas tömegen kellett átverekednem magamat, mert akkorra már a rajongók is megindultam hazafelé, és csak úgy özönlöttek felém. Nem is lett volna különösebb baj, ha hagynak, had rontsak rajtuk keresztül rajtuk, de nem hagyták. Mindenki megállított, kérdések tömegét zúdította a nyakamba. Egy-egy rajongó olyan merészet kérdezett, hogy hidegzuhanyként ért kérdése. Féltékenyek voltak. Mindent tudni akartak. Nem figyeltem rájuk, legalább is úgy tettem. Minél hamarabb vissza akartam jutni a Backstage-be. Ott hagytam valamit. Valamit, ami a mai nap folyamán a plüssömé, a kabalámmá, a vigaszommá vált. A PIROS PULÓVER.

Átverekedtem magamat a több száz rajongó között, aki az utamat állta. Mégse tudtam, hogy mi hiányzik az életemből. Hát persze. Mi más?! Az újságírók, és a fotósok. Sorozatfelvételre állított méregdrága kameráikkal kattogtak minden felől, miközben egy-egy riporter is elém vágott azzal a kérdéssel, hogy: „Milyen Justin Bieber barátnőjének lenni?”

Megbántam már, hogy egyedül vetettem be magamat tömegbe, Justint is magammal kellett volna vonszolni. Ő megvédett volna tőlük. Ezek az emberek rémisztőbbek, mint a bűnözők. Ezek beletúrnak a nyugalmadba, a magánéletedbe, aztán eladják milliós összegben a történet kifordított változatát. De csak szaladtam, szaladtam, addig, amíg el nem értem a biztonsági őrig, aki rutinosan már felismert, és beengedett, az újságírókat pedig feltartotta két másik társával.

Újra rohanni kezdtem. Kellett az a pulóver. Lehet, hogy másnak nem lett volna fontos, ott hagyta volna, de nekem sok olyan mindent jelentett. Benne volt Justin illata. Ha nem lesz velem, pulóver helyettesíteni fogja egy részét, legalább is emlékeztetni fog rá. Emlékeket hordozott magában. Az a mai reggel. Mintha napokkal ezelőtt lett volna. Pedig mennyire boldogok voltunk…

Megfogtam a pulóvert, és kirohantam a biztonsági őrhöz. Úgy látszott, hogy ezúttal valami más tereli el a figyelmüket. Egy srác. Ezúttal is megmenti az életemet. Justin futásnak eredt, az újságírók pedig utána. Lehetőséget adott, hogy megmeneküljek a kamerák kattintásaitól, a kellemetlen kérdésektől. Elszaladtam. Fejemre terítettem a piros pulóvert, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek, hogy én vagyok az. Rohantam az autó felé, amikor egy fiú az utamat állta. Beleütköztem. Nem volt időm megnézni, hogy ki volt az, annyira siettem, de egy gyors pillantást tudtam rá venni, és odabökni, hogy „bocsi”. Mégis az az egy pillanat, amikor láttam az arcát.. tudom, hogy láttam valahol. Biztos, hogy ismerem… Ez most furcsán, hangzik, mert senkit nem ismerek erre, a világ másik felén vagyok. De a nyakamat tenném rá, hogy ismerem…  

A kocsinál megálltam, körültekintettem, hol lehet Justin.

-       Szállj be! – kiabálta méterekkel mögöttem. Nyomában voltak a kamerák és a mikrofonok. Gyorsan bepattant az autóba, és rátaposott a gázra. Lehagytuk a szörnyetegeket, és úgy látszott, nem fognak követni.

-       Köszönöm – suttogtam, amikor már elhalt a zaj, és csak egymás szuszogását és a motor bőgését hallottuk.

-       Ennyire fontos neked ez a pulóver? – kérdezte mosolyogva, közben fél kézzel megfogta a lábamat.

-       Nem is tudod mennyire…

Egész út alatt szótlanul ültünk egymás mellett. Ezúttal nem zavart. Most olyan megnyugtató volt hallgatni egymás szuszogását, az éjjeli bogarak ciripelését az út mellett. Gondolkodtam.  Az a fiú, akinek neki mentem… ugye nem Ő?? Ez a nap elvette minden erőmet, lehet, hogy csak képzelődtem. De eddig mindannyiszor amikor képzelődtem, mégsem. Minden igaznak bizonyult. Fáradt voltam, aludnom kellett volna, de nem akartam. Mit szólna Justin nagymamája meg nagypapája, ha odaállítana az unokájuk egy holtkóros félálomban lévő lánnyal? Nem csak magamat aláznám meg ezzel, hanem Justint is. A különbség csak annyi, hogy ő az unokájuk, Ő a szemükben mindig egy herceg lesz. Én meg egy könnyen jött könnyen megy, ribanc leszek. Utálom magam. Újra. Megint. Még mindid. Ahelyett, hogy boldog lennék, mások előítéleteivel foglalkozok. Ahelyett, hogy ezzel a csodálatos sráccal foglalkoznék, aki itt ül mellettem.

Mire észhez tértem, Justin már parkolt le az autóval egy gyönyörű nagy ház mellett. Messze volt mindentől, de mégis olyan lakájos volt. El tudtam volna tengetni a napjaimat itt. Idegesen, görcsölő gyomorral szálltam ki, nem tudtam mire számíthatok. Próbáltam megfelelni mindenkinek. Ez fogja egyszer a vesztemet okozni. Justin odalépett mellém, átkarolt, a fülembe suttogta:

-       Tetszeni fogsz nekik – mosolyogta – Te az én lányom vagy! – megfogta a kezemet, együtt odasétáltunk az ajtóhoz. Justin becsöngetett rajta. Ébren voltak még, megannyi lámpa égett a házban, pedig éjfél körül járhatott az idő. Megbeszélhették Justinnal, hogy jönni fogunk. Hallottam a lépteket, amikor valaki az ajtóhoz közeledetett. Justin nagymamája.

-       Szia, Nagyi! – engedte el Justin a kezemet, majd megölelte a nagymamáját – Látod, elhoztam nektek!

-       Hol van Selena?? – hallottam a nagymamája kissé ideges hangját…