22.Rész~Veled akarok lenni..

 Sziasztok! Sajnálom, hogy eddig nem tudtam olyan rendszeresen feltenni a részeket, ahogy vártátok, de el vagyok havazva. Sorra jönnek a vizsgáim, az utolsó év végi hajtás a jobb jegyekért, és még sorolhatnám.Nem vagyok formámban. A jövő héttől kezdve heti kétszer rakok fel részt:) jó olvasást! ♥
#ui: örülnék, ha ide is benéznétek:  http://bolondsagteteje.blogspot.hu/ ÚJ blogom!

Az éjszakánk viszonylag nyugisan telt az előbbi alkalmakhoz képest. Végre nyugodtan kinyújtózhattam anélkül, hogy valami megszúrt, felébresztett, fájdalmat okozott volna. Nem is emlékszem arra, mikor aludtam ennyire nyugodtan. Eddig minden alkalommal valamin idegeskedtem. Zűrös egy időszakon vagyunk túl, de a legmélyebb pontról már csak felfelé vihet az út. Ha egyáltalán ez a legmélyebb… és ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

Ahhoz képest, hogy jól aludtam, ahhoz képest eléggé fáradtan ébredtem fel. Azt hiszem, ha ki akarom magamból pihenni ezt a sok tragédiát, akkor egy hetet legalább át kellene aludnom. Justin már nem feküdt mellettem, amiből arra következtettem, hogy már rég felkelt vagy legalábbis átaludtam a fél napot. Nagy csalódásomra korán reggel volt. Ha lehet a kilenc órát koránnak mondani. Amikor suliba jártam bármit megadtam volna azért, hogy kilenckor kelljen kelnem, de most, az időérzékemnek is búcsút mondhattam. A világ másik felén vagyok és még mindig nem szoktam meg a változásokat.

Én nem tudom, hogy mi volt velem egész délelőtt, de úgy nézhettem ki, mint egy zombi, ami épp most szabadult. Borzalom! Eltelt úgy az egész délelőtt, mintha pislogtam volna egyet, és a másik dimenzióban lettünk volna. Mire magamhoz tértem, megint Justin házában voltunk, és egy orvosi vizsgálaton is átestem. Ez ilyen rutin vizsgálat, amit nagyjából kéthetente végeznek majd el rajtam folyamatosan három hónapon keresztül.

-       Készen állsz egy kis meglepetésre? – húzott magához Justin, miközben lepakoltuk a bőröndöket.

-       Bármire – mondtam ezt a lehető legromantikusabb hangsúllyal. Istenem, hogy én mit meg nem adtam volna, hogy egy napot, csak EGY napot romantikázhassunk. Hiányoznak azok a napok.. bár vele még sosem éltem meg őket… - Csak ne olyan meglepetés legyen, mint egy héttel ezelőtt – egy hete. Még csak egy hét telt el azóta, hogy a vérfürdő közepén térdeltem, és segítségért kiabáltam?

-       Hmm. Szeretnéd? – kacsintott rám ravasz mosoly kíséretében.

-       Végül is, miért ne? Már megszoktam a vért. Képzeld! – olyan jó kedvem lett hirtelenjében, hogy a gyerekkoromról beszélhetek, hogy ugrálni kezdtem örömömben – kiskoromban az volt a legnagyobb álmom, hogy sebész leszek! – Justin olyan fejet vágott, mint aki elvérzett. Azt hiszem, tényleg kezd agyamra menni a vér… Azt az arckifejezést, amit vágott, nem bírtam ki sírógörcs nélkül. Visítottam, mint egy elszabadult macska, egy perccel később már a kanapén fetrengtem. Justin láthatóan nem tudtam mire vélni a reakciómat, ezért felkapott a kanapéról, feldobott a vállára, és felcipelt a fürdőszobába.

-       Most lenyugszol, kipofozod magad és öt perc múlva úgy nézel ki, mint egy hercegnő! – kiabálta úgy, mintha a szolgája lenne. A nagy kapitányról csak annyit, hogy elnevette magát, mire befejezte volna. Felkerült az arcára az általam annyira imádott mosolya, mait akkor láttam először, amikor meglátogatott a kórházban. Utána többet se nagyon. Mosolyogva átkarolta a derekamat, megcsókolta a nyakamat, majd a fülembe suttogta – elviszlek ma estére valahova – nyomott még egy puha csókot az arcomra, majd elhagyta a fürdőszobát.

5 perc? Annyi idő alatt egy normális ember megfürdeni sem tud, nemhogy hercegnőt faragjon magából. Gyorsan lekapkodtam magamról mindent, beálltam a zuhany alá, és minden mocskot, ami rám ragadt a napok folyamán levakartam. A víz pontosan olyan volt, mintha egy sárfürdő után álltam volna alá. Megmostam a hajamat, majd miután megszárítottam egy szál törölközőben kiszaladtam a nappaliba. Elmentem fürdeni egy darab váltásruha nélkül. Jellemző…

Megláttam Justint, aki a konyhából leselkedett rám a lehető legravaszabb vigyorral. Amikor meglátta, hogy a törülközőn és az Éva kosztümön kívül semmi nem takarja el testemet, utánam eredt. Egyre gyorsabban szedte lábit, ahogy én is gyorsítottam, úgyhogy a legvégén már szaladtam fel az emeletre, fel az egyik szobába. Arra az egyre ügyeltem, hogy ne azt a szobát válasszam, amiben Selenát találtuk meg.

-       Úgysem tudsz előlem meglógni – kiáltotta utánam, miután már éreztem ujjait a derekamon. Rávetettem magamat a hatalmas franciaágyra, hátha Justin meghátrál, de ezt csak kihívásnak tekintette.

-       Ne bánts! – kiabáltam, és próbáltam letaszítani magamról, miközben egyre közelebb jött hozzám.

-       Sosem bántanálak – nevette el magát, majd átdobta bal lábát felettem, majd óvatos mozdulatokkal a nyakam felé vette az irányt ajkaival.

Egyre forróbban és sűrűbben csókolta, nyakamról áttért a fülemre, majd ajkaimat kezdte éles csókokkal kényeztetni. Pontosan ez volt most, amire vágytam.

-       Justin – szuszogtam – mi lenne, ha most az egyszer elhalasztanánk a mai programot, és itt maradnánk? – felemelkedett rólam, közben elmosolyodott – Veled akarok lenni..!

Felnyomtam magam annyira, hogy elérjem ajkait, nyakát karjaim közé fontam. – Szeretlek! – suttogta a nyakamba.

A következő részben egy kicsit felforrósítom a hangulatot. Nem árulom el egyenlőre, hogy mi lesz, bár sokan sejtitek. Ha kapok 8 kommentet szerdáig, felrakom szerdán az extrahozzú +16 de inkább +18as részt!:) Ki van benne?

21.Rész~Mint a kétpúpú tevék..

A rémálomból hevesen csordogáló verejtékcseppjeim térítettek magamhoz. Egyre rosszabbul éreztem itt magam. Minden, amit el lehet képzelni, átéltem. Ha egyszer az életben kívánhatnék valamit, az az lenne, hogy átlagos tinédzser lehessek. Olyan, mint a többiek, akik azon aggódnak, hogy a frizurájuk hogy néz ki, vagy nem mosódott-e el a sminkjük. Bár fintorogva nézek mindig az ilyen lányokra, mégis inkább lennék olyan, mint most vagyok. Túl korán kellett felnőnöm, túl sokat láttam a koromhoz képest. Túl sokat sok emberhez képest. Álmomban öngyilkos akartam lenni.. Igen. Lehet, hogy még nem mondtam, de egyszer kétszer megfordult a fejemben. De utána mindig jobb lett, utána mindig boldog voltam, és felhagytam ezzel a hajlammal. Amikor először meg akartam halni, az a bátyám miatt volt, de a végén hatalmasat csalódtam benne. Jó irányban. Tipikus báty-nővér kapcsolatunk volt, csak egy kicsit másképp. De a végén ő húzott ki a galibából, amit okozott. Másodszorra pedig megjelent az életemben Dave.. na ő megváltoztatott mindent. Most pedig, nem tudom, hányadán állok, de szeretném, hogy jobbra forduljanak a dolgok.

Eddig csukott szemmel feküdtem a hideg talajon. Most pedig nem akarom kinyitni a szemeimet. Olyan jó, hogy a képzeletemben hajózhatok hosszú idő először. Olyan jó érzés egy röpke pillanatig saját magam elméjében elmerülni.

Amikor kinyitottam a szemem, Justin mellettem még aludt. Megnyugtató volt nézni, ahogyan békésen szuszog, és kizárja a sok gondolt. Odahajoltam hozzá, megsimítottam még félig nedves haját, megcsókoltam tarkóját. Lassan mocorogni kezdett, amikor kinyitotta szemét, hunyorogva elmosolyodott.

-       Mennyi lehet az idő? – órája után kutatott, de rá kellett jönnie, hogy azt egy kicsit arrébb hagytuk el.

-       Annak van az ideje, hogy visszamenjünk emberek közé!

-       De… mért akarsz menni? Itt jól érzem magam, és nyugodt vagyok – rám nézett értetlenül, majd magyarázni kezdte, hogy miért szeretne inkább itt maradni.

-       Justin! Nem bújhatsz el a világ elől! A rajongóidnak is kellesz, és anyukádnak is szüksége van rád. Nekem meg hiányoznak az emberek…

-       Adj még egy napot! – elmosolyodott, magához húzott, végül egy érzéki csókot lehelt ajkaimra. Úgy éreztem magam, mint aki a Paradicsomban ragadt. Puha ajkai mágnesként tapadtak az enyémekre, közben halk szuszogását hallgattuk.

Ez után a romantikus pillanat után visszaindultunk az autóhoz, hogy ezt a napot ott töltsük el. Nem is hittem volna, hogy ennyire besétáltunk az erdőbe. Út közben próbáltunk egy patakot, vagy egy kisebb tavat keresni, amiben levakarhattuk magunkról a sarat. Egész délelőtt körbe-körbe bolyongtunk, de vizet nem igen találtunk. Azt sem tudtuk, hogy melyik részén vagyunk az erdőnek, de már mind a ketten halál szomjasak voltunk, és bűzlöttünk a sok szeméttől, ami ránk tapadt.

A sátorban volt két karton víz is, de nem igazán jöttünk rá, merre jutunk el odáig. Én kétségbeesetten próbáltam eligazodni az egyforma fák között, de csak még idegesebb lettem. Justin viszont megőrizte hidegvérét, felnézett az égre, és elkiáltotta magát:

-       Arra megyünk!

Mint két szerencsétlen a sivatag közepén, olyanok voltunk. Víz nélkül, saját izzadságunkban úszva baktattunk tovább. Nem is telt el olyan sok idő, mire hála annak, hogy Isten szeret minket, egy tiszta kis forrásba botlottunk. Úgy örültünk a víznek, mint a kétpúpú teve, aki 3 hete nem kapott vizet. Mint két óvodás gyerek, úgy vetettük bele magunkat a jéghideg vízbe. Agyi szintünk alatt 10 évvel ugráltunk a vízben, fröcsköltük egymást, ittunk a vízből. Nem tűnt koszosnak, és egyikünket sem érdekelte, hogy feldobja-e a pacskert. Egy merő vizesen, cipőink csak úgy cuppogott és nyikorgott a víztől, mi magunk meg olyanok voltunk, mint akik az eső erdőből szabadultak, elindultunk tovább. Ez a nap kicsit hosszabb lett a tervezettnél, pontosabban ez a ’ott akarjuk tölteni a napot a kocsinál’ ez egy kicsit hosszabbra sikeredett.

Mire visszaértünk, már a nap kezdett lemenni az égről. Kezdett hűvösödni, és kezdett ránk fagyni a sok vizes ruha. Útközben gyűjtöttünk tűzifát, úgyhogy tüzet gyújtottunk. Inkább Justin ügyködött vele, én addig elbújtam a sátorban, és átöltöztem. Ilyen korra annyira lehűlt a levegő, hogy vastag pulóvert kellett húznom. Vagy csak megfáztam.

Estére megettük azt a kaját, amit magunkkal hoztunk, és még ami megmaradt. Felfaltunk mindent, amit láttunk, mivel nem csak a szomjúság, hanem korgó hasunk is gyötört egész nap.

Mire teljesen besötétedett, bebújtunk a kis sátrunkba a nagy meleg takarók alá. Justin átkarolt a takaró alatt, és csókolgatni kezdett. Egy darabig partnere voltam, de rájöttem, hogy többet akar. Már uralkodott rajtam, rajtam feküdt, és egyre hevesebben csókolt.

-       Justin! – suttogtam – Most ne!

20.Rész~Orvosi eset vagy!

  Szorította a derekamat, magával láncolt, sikítottam félelmemben. Keze hideg volt, és nedves, és egyre jobban szorított, ahogy próbáltam megszabadulni tőle.

-       Csak én vagyok, nyugodj meg – suttogott a fülembe Justin.

Ez mégis mit jelentsen? Mire volt az most neki jó, hogy halálra rémítsen azok után, amik történtek velünk? Bennem már nem egyszer lejátszódott a halál fogalma, miután kórházba kerültem. Aztán ő megmentett.. A közelünkben halt meg két ember! Láttam Selena holttestét vértócsákkal áztatva, ott térdeltem a véres padlón, és azért könyörögtem, hogy bárcsak felébrednék, és elfelejteném, de meghalt!! Meghalt a szemem láttára. És most Justin képes volt a halállal játszani az én idegeimen?.. Meg akartam Justint tréfálni, vissza akartam adni neki azt, amit nekem adott, de nem mentem volna el odáig, hogy a sötét árnyak legsötétebb átkával ijesztgessem. Akkorát csalódtam most benne…

Ellöktem magamtól, kicsavartam kezemet övéből, és elrohantam. Amennyire lehet a sötétben tapogatózást annak nevezni. 

A francba az egész életbe! Senkiben nem lehet megbízni, mindenki ott döf hátba ahol ér, mindenki elárul, senkinek nem fontos a másik. Senki nincs melletted, hogy fogja a kezedet, és megvédjen a rossztól. Nincsen senkid, és nem is lesz. A családod egy erőszak szüleménye, barátaid kihasználnak, hasznot húznak, a szerelmed pedig legszívesebben megfojtana. Kár a világra születni. Mi értelme van a szenvedésnek? …

Csak tapogattam és tapogattam, mentem előre a sötétben. Justin jött utánam, hallottam, ahogy a lába alatt megreccsen egy-egy faág. Nem szólt semmit, mégis követett. Meg akartam állni. Nem akartam tovább menni, nem volt már erőm. De tudtam, hogy még mindig követ, nem állhatok meg. Nem kívántam társaságát többé, vissza akartam menni, ahonnan jöttem, és véget vetni mindennek, ami ez alatt a 16 év alatt történt. A születésemtől mostanáig csak szenvedtem és szégyenkeztem. Amikor találkoztam Justinnal, azt hittem, hogy vele más lesz, hogy ő majd segíteni fog megváltozni, az életem jobb lehet vele. De tévedtem.

-       Állj meg, Leena, várj! – kiáltotta utánam Justin. Hangjában ezúttal fájdalmat hallottam. Legbelül azt akartam, hogy megbánja, amit tett, és újra minden szép legyen, de a többi részem már nem akart semmi jót…

-        Miért? – toppantam meg, és óvatosan bele kapaszkodtam egy farönkbe – Azért, hogy haláltáncot járass velem?

-       Nem, én ezt nem akartam. Én csak… szeretni akartalak – egyre halkabban szólt a hangja, éreztem, hogy legszívesebben átölelne, ha engedném. Nem, nem engedhetem meg neki, ezek után nem.

-       Szeretni akartál – suttogtam. Justin egy lépést közelebb jött, majd én is hátráltam. Minden egyes próbálkozásánál hátrébb léptem, végül feladta – Végül is, azt csináltad, amit most leginkább akarok. A saját halálomat…

-       Leena, nem, nem teheted ezt! – pár másodpercnyi szünet után kiabálni kezdett – Együtt kell maradnunk! Ha ennyi mindenen keresztülmentünk, nem engedheted, hogy a düh beszéljen belőled! Kérlek, mondd, hogy nem hagysz itt! Nem tudod, mit beszélsz!!

-       Nem tudom?! Azt nem tudom, hogy mégis mit hittem, amikor beléd szerettem! Mi ketten nem mentünk keresztül semmin! Belerángattál egy sokkal rosszabb életbe, mint ami eddig volt! Mért nem hagytad, hogy csendben elmenjek? Most tele vagyok zavarral, rémképekkel, minden alkalommal látom Selena holttestét vérben ázva, eszembe jut az ápoló nő, és eszembe jut minden borzalmas emlék..

Justin újra közelebb lépett, amikor meghallotta szipogásomat. Ennyi volt, nem tudtam tovább kibírni újabb elhullatott könnyek nélkül. Felnéztem az égre, ami egyre világosabb lett. Nem is sejtettem, hogy ennyi ideig kóvályogtuk vakon a sötétben. Azt vártam, hogy majd esőcseppek áztatják arcomat, de e helyett a nap első sugarai égették csak a szemem. Nem volt erőm most már meghátrálni, Justin egyre közelebb jött. Szemeibe néztem, amiken a kimerültség és a fáradtág jelei látszottak.

-       Leena! – már ott volt mellettem, gyengén megfogta kezeimet, majd a derekamat fogta körül, arcát pedig a vállamra temette – Szeretlek, nem hagyhatjuk el egymást! Már csak te vagy nekem anyun kívül. Maradj velem! – elkezdte nyakamat birizgálni, majd néhány csókot lehelt rá. Teljesen elgyengített minden érintése…

Hirtelen megfordított, összeszorította hátam mögött a két kezemet, másik kezét a számra tapasztotta – Tényleg szeretlek! De orvosi eset vagy! Én tettelek azzá… Segíteni akarok…

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy egy héttel később hoztam csak az új részt, de nagyon kevés időm van mostanában az írásra. Vizsgákra tanulok, videókat fordítok, edzésekre járok, alig van időm egy kicsit kiélni magamat az írásaimban. Most viszont lesz pár nap szabadnapom, mit szólnátok hozzá, ha jövő héten bepótolnám az elmaradt részt, és kettőt hoznék? Minél többen visszajeleztek/kommenteltek, annál hamarabb rakom a következőt. Köszönöm a figyelmet:)