Minden rossz elkezdődik: 21.Rész~Mint a kétpúpú tevék..

A rémálomból hevesen csordogáló verejtékcseppjeim térítettek magamhoz. Egyre rosszabbul éreztem itt magam. Minden, amit el lehet képzelni, átéltem. Ha egyszer az életben kívánhatnék valamit, az az lenne, hogy átlagos tinédzser lehessek. Olyan, mint a többiek, akik azon aggódnak, hogy a frizurájuk hogy néz ki, vagy nem mosódott-e el a sminkjük. Bár fintorogva nézek mindig az ilyen lányokra, mégis inkább lennék olyan, mint most vagyok. Túl korán kellett felnőnöm, túl sokat láttam a koromhoz képest. Túl sokat sok emberhez képest. Álmomban öngyilkos akartam lenni.. Igen. Lehet, hogy még nem mondtam, de egyszer kétszer megfordult a fejemben. De utána mindig jobb lett, utána mindig boldog voltam, és felhagytam ezzel a hajlammal. Amikor először meg akartam halni, az a bátyám miatt volt, de a végén hatalmasat csalódtam benne. Jó irányban. Tipikus báty-nővér kapcsolatunk volt, csak egy kicsit másképp. De a végén ő húzott ki a galibából, amit okozott. Másodszorra pedig megjelent az életemben Dave.. na ő megváltoztatott mindent. Most pedig, nem tudom, hányadán állok, de szeretném, hogy jobbra forduljanak a dolgok.

Eddig csukott szemmel feküdtem a hideg talajon. Most pedig nem akarom kinyitni a szemeimet. Olyan jó, hogy a képzeletemben hajózhatok hosszú idő először. Olyan jó érzés egy röpke pillanatig saját magam elméjében elmerülni.

Amikor kinyitottam a szemem, Justin mellettem még aludt. Megnyugtató volt nézni, ahogyan békésen szuszog, és kizárja a sok gondolt. Odahajoltam hozzá, megsimítottam még félig nedves haját, megcsókoltam tarkóját. Lassan mocorogni kezdett, amikor kinyitotta szemét, hunyorogva elmosolyodott.

- Mennyi lehet az idő? – órája után kutatott, de rá kellett jönnie, hogy azt egy kicsit arrébb hagytuk el.

- Annak van az ideje, hogy visszamenjünk emberek közé!

- De… mért akarsz menni? Itt jól érzem magam, és nyugodt vagyok – rám nézett értetlenül, majd magyarázni kezdte, hogy miért szeretne inkább itt maradni.

- Justin! Nem bújhatsz el a világ elől! A rajongóidnak is kellesz, és anyukádnak is szüksége van rád. Nekem meg hiányoznak az emberek…

- Adj még egy napot! – elmosolyodott, magához húzott, végül egy érzéki csókot lehelt ajkaimra. Úgy éreztem magam, mint aki a Paradicsomban ragadt. Puha ajkai mágnesként tapadtak az enyémekre, közben halk szuszogását hallgattuk.

Ez után a romantikus pillanat után visszaindultunk az autóhoz, hogy ezt a napot ott töltsük el. Nem is hittem volna, hogy ennyire besétáltunk az erdőbe. Út közben próbáltunk egy patakot, vagy egy kisebb tavat keresni, amiben levakarhattuk magunkról a sarat. Egész délelőtt körbe-körbe bolyongtunk, de vizet nem igen találtunk. Azt sem tudtuk, hogy melyik részén vagyunk az erdőnek, de már mind a ketten halál szomjasak voltunk, és bűzlöttünk a sok szeméttől, ami ránk tapadt.

A sátorban volt két karton víz is, de nem igazán jöttünk rá, merre jutunk el odáig. Én kétségbeesetten próbáltam eligazodni az egyforma fák között, de csak még idegesebb lettem. Justin viszont megőrizte hidegvérét, felnézett az égre, és elkiáltotta magát:

- Arra megyünk!

Mint két szerencsétlen a sivatag közepén, olyanok voltunk. Víz nélkül, saját izzadságunkban úszva baktattunk tovább. Nem is telt el olyan sok idő, mire hála annak, hogy Isten szeret minket, egy tiszta kis forrásba botlottunk. Úgy örültünk a víznek, mint a kétpúpú teve, aki 3 hete nem kapott vizet. Mint két óvodás gyerek, úgy vetettük bele magunkat a jéghideg vízbe. Agyi szintünk alatt 10 évvel ugráltunk a vízben, fröcsköltük egymást, ittunk a vízből. Nem tűnt koszosnak, és egyikünket sem érdekelte, hogy feldobja-e a pacskert. Egy merő vizesen, cipőink csak úgy cuppogott és nyikorgott a víztől, mi magunk meg olyanok voltunk, mint akik az eső erdőből szabadultak, elindultunk tovább. Ez a nap kicsit hosszabb lett a tervezettnél, pontosabban ez a ’ott akarjuk tölteni a napot a kocsinál’ ez egy kicsit hosszabbra sikeredett.

Mire visszaértünk, már a nap kezdett lemenni az égről. Kezdett hűvösödni, és kezdett ránk fagyni a sok vizes ruha. Útközben gyűjtöttünk tűzifát, úgyhogy tüzet gyújtottunk. Inkább Justin ügyködött vele, én addig elbújtam a sátorban, és átöltöztem. Ilyen korra annyira lehűlt a levegő, hogy vastag pulóvert kellett húznom. Vagy csak megfáztam.

Estére megettük azt a kaját, amit magunkkal hoztunk, és még ami megmaradt. Felfaltunk mindent, amit láttunk, mivel nem csak a szomjúság, hanem korgó hasunk is gyötört egész nap.

Mire teljesen besötétedett, bebújtunk a kis sátrunkba a nagy meleg takarók alá. Justin átkarolt a takaró alatt, és csókolgatni kezdett. Egy darabig partnere voltam, de rájöttem, hogy többet akar. Már uralkodott rajtam, rajtam feküdt, és egyre hevesebben csókolt.