20.Rész~Orvosi eset vagy!

  Szorította a derekamat, magával láncolt, sikítottam félelmemben. Keze hideg volt, és nedves, és egyre jobban szorított, ahogy próbáltam megszabadulni tőle.

-       Csak én vagyok, nyugodj meg – suttogott a fülembe Justin.

Ez mégis mit jelentsen? Mire volt az most neki jó, hogy halálra rémítsen azok után, amik történtek velünk? Bennem már nem egyszer lejátszódott a halál fogalma, miután kórházba kerültem. Aztán ő megmentett.. A közelünkben halt meg két ember! Láttam Selena holttestét vértócsákkal áztatva, ott térdeltem a véres padlón, és azért könyörögtem, hogy bárcsak felébrednék, és elfelejteném, de meghalt!! Meghalt a szemem láttára. És most Justin képes volt a halállal játszani az én idegeimen?.. Meg akartam Justint tréfálni, vissza akartam adni neki azt, amit nekem adott, de nem mentem volna el odáig, hogy a sötét árnyak legsötétebb átkával ijesztgessem. Akkorát csalódtam most benne…

Ellöktem magamtól, kicsavartam kezemet övéből, és elrohantam. Amennyire lehet a sötétben tapogatózást annak nevezni. 

A francba az egész életbe! Senkiben nem lehet megbízni, mindenki ott döf hátba ahol ér, mindenki elárul, senkinek nem fontos a másik. Senki nincs melletted, hogy fogja a kezedet, és megvédjen a rossztól. Nincsen senkid, és nem is lesz. A családod egy erőszak szüleménye, barátaid kihasználnak, hasznot húznak, a szerelmed pedig legszívesebben megfojtana. Kár a világra születni. Mi értelme van a szenvedésnek? …

Csak tapogattam és tapogattam, mentem előre a sötétben. Justin jött utánam, hallottam, ahogy a lába alatt megreccsen egy-egy faág. Nem szólt semmit, mégis követett. Meg akartam állni. Nem akartam tovább menni, nem volt már erőm. De tudtam, hogy még mindig követ, nem állhatok meg. Nem kívántam társaságát többé, vissza akartam menni, ahonnan jöttem, és véget vetni mindennek, ami ez alatt a 16 év alatt történt. A születésemtől mostanáig csak szenvedtem és szégyenkeztem. Amikor találkoztam Justinnal, azt hittem, hogy vele más lesz, hogy ő majd segíteni fog megváltozni, az életem jobb lehet vele. De tévedtem.

-       Állj meg, Leena, várj! – kiáltotta utánam Justin. Hangjában ezúttal fájdalmat hallottam. Legbelül azt akartam, hogy megbánja, amit tett, és újra minden szép legyen, de a többi részem már nem akart semmi jót…

-        Miért? – toppantam meg, és óvatosan bele kapaszkodtam egy farönkbe – Azért, hogy haláltáncot járass velem?

-       Nem, én ezt nem akartam. Én csak… szeretni akartalak – egyre halkabban szólt a hangja, éreztem, hogy legszívesebben átölelne, ha engedném. Nem, nem engedhetem meg neki, ezek után nem.

-       Szeretni akartál – suttogtam. Justin egy lépést közelebb jött, majd én is hátráltam. Minden egyes próbálkozásánál hátrébb léptem, végül feladta – Végül is, azt csináltad, amit most leginkább akarok. A saját halálomat…

-       Leena, nem, nem teheted ezt! – pár másodpercnyi szünet után kiabálni kezdett – Együtt kell maradnunk! Ha ennyi mindenen keresztülmentünk, nem engedheted, hogy a düh beszéljen belőled! Kérlek, mondd, hogy nem hagysz itt! Nem tudod, mit beszélsz!!

-       Nem tudom?! Azt nem tudom, hogy mégis mit hittem, amikor beléd szerettem! Mi ketten nem mentünk keresztül semmin! Belerángattál egy sokkal rosszabb életbe, mint ami eddig volt! Mért nem hagytad, hogy csendben elmenjek? Most tele vagyok zavarral, rémképekkel, minden alkalommal látom Selena holttestét vérben ázva, eszembe jut az ápoló nő, és eszembe jut minden borzalmas emlék..

Justin újra közelebb lépett, amikor meghallotta szipogásomat. Ennyi volt, nem tudtam tovább kibírni újabb elhullatott könnyek nélkül. Felnéztem az égre, ami egyre világosabb lett. Nem is sejtettem, hogy ennyi ideig kóvályogtuk vakon a sötétben. Azt vártam, hogy majd esőcseppek áztatják arcomat, de e helyett a nap első sugarai égették csak a szemem. Nem volt erőm most már meghátrálni, Justin egyre közelebb jött. Szemeibe néztem, amiken a kimerültség és a fáradtág jelei látszottak.

-       Leena! – már ott volt mellettem, gyengén megfogta kezeimet, majd a derekamat fogta körül, arcát pedig a vállamra temette – Szeretlek, nem hagyhatjuk el egymást! Már csak te vagy nekem anyun kívül. Maradj velem! – elkezdte nyakamat birizgálni, majd néhány csókot lehelt rá. Teljesen elgyengített minden érintése…

Hirtelen megfordított, összeszorította hátam mögött a két kezemet, másik kezét a számra tapasztotta – Tényleg szeretlek! De orvosi eset vagy! Én tettelek azzá… Segíteni akarok…

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy egy héttel később hoztam csak az új részt, de nagyon kevés időm van mostanában az írásra. Vizsgákra tanulok, videókat fordítok, edzésekre járok, alig van időm egy kicsit kiélni magamat az írásaimban. Most viszont lesz pár nap szabadnapom, mit szólnátok hozzá, ha jövő héten bepótolnám az elmaradt részt, és kettőt hoznék? Minél többen visszajeleztek/kommenteltek, annál hamarabb rakom a következőt. Köszönöm a figyelmet:)