4.Rész~Halál vagy menekvés~

-                    Leena Brown! – ismételte meg még egyszer az ötvenes éveibe járó, sármos, őszülő orvos – a CT-k azt mutatják ki, hogy az esés következtében hatalmas ütést kapott a tüdejére. Azonban… - megköszörülte a torkát, és abbahagyta.

-                    Azonban? – Támadtam rá feldúltan – Nagy a baj?- kérdeztem tőle egész halkan, elcsukló hangon. Túl nagy volt a nyomás rajta, ahhoz, hogy nyugodt tudjak maradni..

Ráemeltem a tekintetemet, válaszra várva. Hosszasan az szemeimbe nézett, arca elfehéredett. Ez volt az a pont, amikor láttam a szemein, az arca mozgásáról, a tekintetéről, hogy baj van.

-                    Azonban… nyugodjon meg, meg lehet Önt gyógyítani. Az ütés következtében egy nagyjából öt centiméteres horpadást kapott – tekintetem megmerevült, nem tudtam szóhoz jutni. Most mi lesz? Túl tudnám-e ezt élni? – Jól van? – rázott fel az orvos.

-                    Én? Persze, persze! És, mit kellene tennem, hogy meggyógyuljak?

-                    Van Észak-Amerikában egy orvosi kutatóintézet, ahol meg tudnák a tüdejében okozott kárt gyógyítani. Ott olyan speciális gyógymódot alakítottak ki, amely… - csak mondta, mondta, és mondta.

Nem figyeltem rá, csak eltöprengtem. Hogy is tudnánk kifizetni azt a gyógymódot, az utazást, a gyógyszereket? Annak örülök, hogy a családunk mindenféle hitel, megszorítás nélkül fel tudta magát küzdeni kemény munkával az átlag helyzetű emberek közé. Ilyen költségvetés már nem férne bele.

-                     Mennyibe kerülne ez nekem? – kérdeztem a doktor szavába vágva.

-                     Mint elmondtam, nagyjából 4-500 000 forintba kerülne a kezelés. Az utazás már csak a ráadás. Nem könnyű kifizetni, de csak ott tudnának segíteni magának – megfogta a vállamat, majd kiment – Gondolkozzon rajta – lépett vissza a kórterembe, aztán újra sietve tovább lépkedett.

Nem hittem volna, hogy egyszer így lesz vége az életemnek…

Egy forró könnycsepp gördült le jéghideg bőrömön. Szeretnék elbúcsúzni mindenkitől, aki valaha fontos volt, és szerettem. Csak ennyit szeretnék…

-                    Nyugodj meg! – fogta meg Justin a vállamat – Nem lesz semmi baj. Majd a szüleid sűrűn meg fognak látogatni Észak-Amerikában, hidd el! – nyugtatgatott, pedig láttam, hogy mennyire meglepődött a doktor szavaira.

-                    Nem tudok elmenni odáig…

-                    De hogy nem! Pár nap múlva ott ülsz a repülőn, nézed fentről a fehér bárányfelhőket, a kivilágított felhőkarcolókat… segítenek rajtad!

-                    Justin! Nem! Nem tudják finanszírozni ezt a kezelést. Emlékszel még mit meséltem? – néztem rá kérlelő tekintettel - bárcsak elmehetnék. Nm félnék tőle, de nem.

-                    Sajnálom! Felsóhajtottam, és kiment a teremből. Egyedül nehezebben viselem ezt a tényt. Bárcsak visszamehetnék az időben…

Elővettem a telefonomat, muszáj volt beszélnem a legjobb barátommal, Ryannel. 3 éves korom óta ismerem, és rengeteg közös élményünk, csínytevésünk volt együtt. Minden rosszba belevittük egymást, mint az igaz barátok.

-                     Szia Ryan, ráérsz most egy kicsit?

-                     Persze, szia. Mi történt, hogy ilyen meggyötört a hangod? Csak nem baj van? – hallottam hangján, hogy aggódik. Végül is amióta elindult a karrierem, aggódik értem..

-                     Tudod, most Magyarországon vagyok, a beteg gyerekek osztályán. Van itt egy lány…

-                     Egy lány? Mért nem itt kezdted, Justin? – vágott közbe a beszédemben.

-                     Most nem erről van szó, kérlek, ne szakíts félbe! Sok mindent megtudtam róla. Amerikából költöztek vissza Európából. Most volt benn nála az orvos, és hallottam, mit mondott neki. Egy Észak-amerikai orvosi kutatóintézetben tudnának rajta segíteni, csakhogy nincsenek olyan helyzetben a szülei, hogy tudják finanszírozni. Máshol nem lehet rajta segíteni. Nem hagyhatok valakit így meghalni.

-                     És most mit akarsz csinálni? – magamban már eldöntöttem, csak nem tudom, mit szólnának hozzá a többiek. Chaz, Scooter, Usher, és anyu. Nélkülük nem dönthetek ilyen dolgokban.

-                     Elvinni… magammal. Egy hét múlva oda szólít úgy is a munkám – egy hét múlva ott folytatom a jótékonykodást. Szeretem a gyerekeket, és olyan jó érzés látni őket, amikor meggyógyulnak, és újra mosolyognak.

-                     Szüleivel beszéltél? – kérdezett rá aggódva Ryen.

-                     Még nem… De az a legnagyobb problémám, hogy Scooterék megengedik-e.

-                     Vele ne foglalkozz, majd én beszélek vele. Inkább intézd el a szüleivel a dolgot, hogy minél hamarabb el tudd hozni, meggyógyulni.

-                     Köszönöm Ry. Szia… - nyomtam ki a telefonomat.

Óvatos lépésekkel lépkedtem Leena szülei felé. Furcsán néztek rám, mint egy idegenre, aki valami hasztalan holmit akarna eladni nekik.

-                    Jó napot! – köszöntem illedelmesen oda édesanyjának. Szemein láthatóak voltak a sírás nyomai. Szegény asszony, így kell neki elveszítenie a gyerekét? Mégis csak Ő az anyja. Nagyobb fájdalmat az anyánál nem érezhet senki. Talán egy valaki… akinek a szíve szerelemmel gondol rá – Tudnék segíteni a lányukon – mondtam halkan, féltem a reakciójától. Túl sok minden mesélt róla Lenna…

-                    Nem segít rajta már senki…Csak ha eladunk pár holminkat – emelte rám könnyes tekintetét a nő. Folytatta, volna, de nem engedtem.

-                    Én el tudom vinni oda, nem kérek érte semmit. Csak engedjék el velem – kérleltem újra. Az egész család meghatódottan nézett rám, mint életük hősére, úgy tekintettek fel – Elengedik?

-                    Köszönjük – csuklott el az asszony hangja, két kezével megszorította az enyémet – Vigyázz rá nagyon – suttogta elhaló hanggal.

Pár perccel később Ryan közölte velem, hogy semmi akadálya annak, hogy magammal vigyem. Magabiztos lépésekkel indultam el a lány kórterme felé, apró mosollyal az arcomon. Talán megmenthetek egy életet?

-       Leena Brown! – megköszörültem a hangom – Sajnálatos dolgot kell közölnöm veled! Elviszlek magammal Észak-Amerikába! Csomagolj kislány, holnap reggel indulunk!

3.Rész~Családi hangulat

 

Egy gúnyos mosoly ült arcomra. Ő volt a sokadik ember, akit eltaszítottam magamtól. Legalább ez az egy dolog, amiben kiemelkedő a tehetségem.

A színes luftballonokra pillantottam. Elvarázsolt az a sok szín és pompa, amit árasztott magából a csokornyi lufi. A sárga lufin egy dőlt betűs, apró feliratot fedeztem fel, és hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi az. A polc felé nyújtózkodtam, hogy magamhoz húzhassam, és megvizsgáljam a feliratot. Csak nyújtózkodtam, és kapaszkodtam, de egy ügyetlen mozdulatomnak köszönhetően kicsúsztak a kezemből a madzagok, és a szivárványpompás ballonok kiszálltak a kitárt ablakon.

-  Hogy lehetek ennyire ügyetlen? –ezek szerint jó úton vagyok afelé, hogy meggyógyuljak, és kiengedjenek ezek közül a szorongató falak közül.

Ahogy tovább szálltak a luftballonok, azon gondolkodtam, milyen jó is lenne olyan szabadon szárnyalni, mint azok. Bárcsak velük együtt szálltam volna ki innen. Igazán vágyok már haza.

Hirtelen valaki kopogott az ajtón. – Bejöhetsz – Mi más választásom lehetne?

-                     Azt hiszem valamit elhagytál – lépett be a kórterembe Justin ismét. Másik kezét előhúzta háta mögül, és azt a sárga lufit tartotta benne – hova rakhatom?

-                     Szeretném előbb elolvasni, mi az, a kis felirat rajta. Megnézhetném? – néztem rá félve, hátha haragszik az előbbi kirohanásomra.

-                     Vigyázz, el ne szálljon megint – nyújtotta át kezembe mosolyogva.

,, Óvakodj az orvosi könyvektől, belehalhatsz egy nyomdahibába! Jobbulást!”

-                     Köszönöm, de… - próbáltam megköszönni, de félbe szakított.

-                     De tényleg igazad volt. Talán még sem vagy annyira beteg. Mert balesetek mindenkit érhetnek, de Isten segít, csak imádkozz érte.

-                     Igyekszem – elmosolyodtam zavaromban.

-                     Elmondod, hogy miért vagy itt? – törte meg a csendet Justin, ami kezdett kínossá válni – Talán segíthetek.

-                     Attól erősen félek, hogy bárki is segíthetne. Veszekedtünk a bátyámmal, és lelökött a galériáról. Szó, mi szó, nem vagyunk valami jó testvérek. De a bajban ott vagyunk egymásnak.

-                     Tudod, nekem is van két féltestvérem, Jaxon és Jazzy. Néha tényleg nehéz velük, mert még kicsik, de szeretem a gyerekeket. Egy-egy fárasztó koncert után alig város, hogy újra velem legyenek – elgondolkozott egy darabig, és miközben a két kis lurkóról beszélt, egyre jobban csillogtak a szemei – Nézd, ezt a képet mindig magamnál tartom. Hárman vagyunk rajta, a három testvér – kivett egy képet a kabátja zsebéből és a kezembe adta. Két kis lurkó mosolygott a kép két oldalán – Nagyon szeretem őket… Nem engedtem volna eddig fajulni a dolgokat. Ez szörnyű!

-                     Csak féltestvérem. És nem tudtuk elfogadni egymást.

Hosszabb ideig elbeszélgettünk. Mind a ketten végighallgattuk egymás történetét. Szinte olyan volt, mint egy nagy boldog családban. Ahol mindenki figyel egymásra, tudja, mi a jó a másiknak. Bárcsak a bátyám is ilyen lenne.

Este hat óra körül járt az idő, kezdett sötétedni kinn az utcán.

-                    Ha nem baj, most mennem kell. A többi beteg gyerekkel is foglalkoznom kell – állt fel Justin az ágy mellőli székről.

Megcsikordult a kilincs, majd az orvos hirtelen becsapta maga mögött az ajtót. Idegesen keresgélt valamit a temérdek papírhalma mögött. Megköszörülte a torkát és felkiáltott:

-                     Leena Brown! – kezében tartott egy papírt, és szónokolni kezdett.

Ezennel vége a családi hangulatnak…