3.Rész~Családi hangulat

 

Egy gúnyos mosoly ült arcomra. Ő volt a sokadik ember, akit eltaszítottam magamtól. Legalább ez az egy dolog, amiben kiemelkedő a tehetségem.

A színes luftballonokra pillantottam. Elvarázsolt az a sok szín és pompa, amit árasztott magából a csokornyi lufi. A sárga lufin egy dőlt betűs, apró feliratot fedeztem fel, és hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi az. A polc felé nyújtózkodtam, hogy magamhoz húzhassam, és megvizsgáljam a feliratot. Csak nyújtózkodtam, és kapaszkodtam, de egy ügyetlen mozdulatomnak köszönhetően kicsúsztak a kezemből a madzagok, és a szivárványpompás ballonok kiszálltak a kitárt ablakon.

-  Hogy lehetek ennyire ügyetlen? –ezek szerint jó úton vagyok afelé, hogy meggyógyuljak, és kiengedjenek ezek közül a szorongató falak közül.

Ahogy tovább szálltak a luftballonok, azon gondolkodtam, milyen jó is lenne olyan szabadon szárnyalni, mint azok. Bárcsak velük együtt szálltam volna ki innen. Igazán vágyok már haza.

Hirtelen valaki kopogott az ajtón. – Bejöhetsz – Mi más választásom lehetne?

-                     Azt hiszem valamit elhagytál – lépett be a kórterembe Justin ismét. Másik kezét előhúzta háta mögül, és azt a sárga lufit tartotta benne – hova rakhatom?

-                     Szeretném előbb elolvasni, mi az, a kis felirat rajta. Megnézhetném? – néztem rá félve, hátha haragszik az előbbi kirohanásomra.

-                     Vigyázz, el ne szálljon megint – nyújtotta át kezembe mosolyogva.

,, Óvakodj az orvosi könyvektől, belehalhatsz egy nyomdahibába! Jobbulást!”

-                     Köszönöm, de… - próbáltam megköszönni, de félbe szakított.

-                     De tényleg igazad volt. Talán még sem vagy annyira beteg. Mert balesetek mindenkit érhetnek, de Isten segít, csak imádkozz érte.

-                     Igyekszem – elmosolyodtam zavaromban.

-                     Elmondod, hogy miért vagy itt? – törte meg a csendet Justin, ami kezdett kínossá válni – Talán segíthetek.

-                     Attól erősen félek, hogy bárki is segíthetne. Veszekedtünk a bátyámmal, és lelökött a galériáról. Szó, mi szó, nem vagyunk valami jó testvérek. De a bajban ott vagyunk egymásnak.

-                     Tudod, nekem is van két féltestvérem, Jaxon és Jazzy. Néha tényleg nehéz velük, mert még kicsik, de szeretem a gyerekeket. Egy-egy fárasztó koncert után alig város, hogy újra velem legyenek – elgondolkozott egy darabig, és miközben a két kis lurkóról beszélt, egyre jobban csillogtak a szemei – Nézd, ezt a képet mindig magamnál tartom. Hárman vagyunk rajta, a három testvér – kivett egy képet a kabátja zsebéből és a kezembe adta. Két kis lurkó mosolygott a kép két oldalán – Nagyon szeretem őket… Nem engedtem volna eddig fajulni a dolgokat. Ez szörnyű!

-                     Csak féltestvérem. És nem tudtuk elfogadni egymást.

Hosszabb ideig elbeszélgettünk. Mind a ketten végighallgattuk egymás történetét. Szinte olyan volt, mint egy nagy boldog családban. Ahol mindenki figyel egymásra, tudja, mi a jó a másiknak. Bárcsak a bátyám is ilyen lenne.

Este hat óra körül járt az idő, kezdett sötétedni kinn az utcán.

-                    Ha nem baj, most mennem kell. A többi beteg gyerekkel is foglalkoznom kell – állt fel Justin az ágy mellőli székről.

Megcsikordult a kilincs, majd az orvos hirtelen becsapta maga mögött az ajtót. Idegesen keresgélt valamit a temérdek papírhalma mögött. Megköszörülte a torkát és felkiáltott:

-                     Leena Brown! – kezében tartott egy papírt, és szónokolni kezdett.

Ezennel vége a családi hangulatnak…