11.Rész~Meghalt!

’ Hogy is mondhatok ekkora lehetetlenséget?’ Talán csak hipnotizálva vagyok. Elvarázsolt Selena gyönyörűsége. Selymes hajának szállása, puha kezeinek érintése, kecses alakjának finom mozgása, rózsás ajkainak csókjai, kávészínű szemeinek szenvedélyes pillantása. Ahogy végignéztem a mellettem heverő gyönyörűségre, megakadt a szemem arcán, milyen békésen alszik. Ezek a gondolatok visszaringattak legmélyebb álmomba, és csak órákkal később tértem magamhoz. Végigtapogattam csukott szemmel a mellettem levő helyet, de csak a gyűrött lepedőt, és a félredobott takarót találtam. Leírhatatlan érzésem támadt, amitől riadt tekintettel ugrottam ki az ágyból.

Selena sehol, csak a hűlt helyét találtam. De az ágynak az az oldala, amin feküdt, nem hűlt ki teljesen. Körbenéztem a házban minden helyen, ahol idejét szokta elütni, de nem találtam sehol. Selena..!

Elkeseredetten leültem a nappaliban lévő kanapéba. Mi történt? Minden olyan hihetetlenül tökéletesnek tűnt, mintha legszebb álmom vált volna valóra. De az is lehet, hogy csak az egészet álmodtam. Legszívesebben fogtam volna a legközelebbi tárgyat, ami a kezem ügyébe akadt, és földhöz vágtam volna. Addig csináltam volna, amíg nem fájt volna a padlónak legalább fele annyira a sok üvegszilánk becsapódása, mint ahogy nekem fájt a csalódás.

Felálltam, hogy megmossam az arcomat hideg vízzel, azt remélve, hátha az valamennyire felébreszt ebből a szörnyű rémálomból, és visszarepít a valóságba. Ahogy a fürdőszobába sétáltam, megakadt a szemem egy fehér kis levélen. Eleinte nem is foglalkoztam vele, de nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, úgyhogy abban a pillanatban vissza is fordultam és felemeltem.

„ Remélem, amikor ezt a levelet megtalálod, már nem haragszol rám. Justin! Meg kell értened, hogy ez nem mehet így tovább! Tarts ki az elkövetkező időszakban, akkor is, ha olyan dolgok történnek körülötted, amitől minden gondolatodban megborzonganál! Szeretlek Justin!     Selena”

Selena írása volt, de ahogy meg volt a levél fogalmazva, az korán semő rá vallott. Sosem beszélt így. Miféle buta játék ez? Valaki öntsön a nyakamba egy pohár hidegvizet! Fel akarok kelni ebből a rémálomból!

Az elkövetkező egy órában összeszedtem magamat. Megtisztítottam az arcomat, lenyugtattam magamat testileg-lelkileg. Ami pedig Selanát illeti, próbálok erős maradni. Igazán nem is szeretett, ha köszönés nélkül elment. Vagy? Talán nem kellene magamnak hazugságokat bebeszélni. De inkább biztosra megyek. Nem jobb nekem egy független egyedülálló srácnak lenni, aki nem függ senkitől? Már nem tart magával a hűség és a tisztelet törvénye.

Ezzel vigasztaltam magam, pedig belülről nagyon is gyenge voltam.

Ebben a viharos időszakban hova mehettem volna? Egy baráthoz, akinek ugyan akkora szüksége van most a lelki társra, mint nekem. Autóba ültem, és elvezettem a Miaimiban lévő kórházhoz. Amint beléptem a kórteremben, épp megzavartam a reggeli szokásos ellenőrzést, úgyhogy kiküldött az orvos. Kimentem a folyósóra, amíg várakoztam, körbenéztem az intézményben. Benéztem egyik-másik helységbe, végignéztem a beteg embereken. Végignéztem az orvosokon, és végig a folyton pletykákat szövögető nővéreken. Egy nagy csoportban körbeálltak egy ápolót, és hüledezve hallgatták, majd kombinálták tovább a történteket. Ezennel arról susmorogtak, hogy ’ biztos a végzet vitte el ’. Magamban mosolyogtam ennek a pár szónak a hallatára. Meghalhatott valaki… és még ebből is pletykát csinálnak. Hihetetlen mennyi felesleges energia van bennük!

Visszasétáltam Leena kórterméhez. Akkor már nem volt benn nála senki, amikor visszaértem, úgyhogy bementem hozzá.

- Justin! Mit keresel itt megint? – nézett rám hatalmas, kipihent szemekkel.

- Hozzád jöttem, de ha gondolod, akkor haza is mehetek.

-  Meg ne próbáld! Gyere ide! – felém nyújtotta kezeit, és maga felé húzott. Megfogtam vékony ujjait, és leültem az ágya szélére. Ahogy szemeibe néztem elmosolyodott, és megpuszilta az arcomat – Nem gondoltam, hogy ennyire fontos leszek majd neked – úgy ragyogott a tekintete, mintha az ausztrál paradicsomból tért volna haza.

- Mennyire fontos? – mosolyodtam el én is. Hiszen elmondtam, mennyit jelent nekem.

- Azt hittem, hogy majd bejössz egyszer-kétszer a kezelés ideje alatt. De ez már a harmadik eset, hogy itt vagy. Nagyjából fél nap alatt.

- Csak szükségem volt valakire – elvesztem tekintetében, majd megcsókoltam a homlokát.

Ami szép, azt mindig el lehet rontani. Pedig az a pár perc, amit ennyire személyesen együtt töltöttünk, olyan volt, mint a tegnap este Selenával. Legalábbis ugyan annyira jól éreztem magam. Testi kapcsolat nélkül.

Az orvos most is lihegve, kimerülten rontott be a terembe.

-        Ki kell majd a rendőröknek hallgatniuk magukat. Az eszem megáll! Vallják be! Maguk csinálták?

-       Mégis mit? – ugrottam fel meglepetten Leena ágyáról. Most vagy visszakapjuk a tegnapi csínytevésünket, vagy tényleg oktalanul ránk akarnak fogni valamit.

-       Ezt már ne merje viccnek venni!- az orvos egyre idegesebb lett, a hangját teljes hangerőre emelte - Nem érti? Meghalt!!

10.Rész~Úgy szerettem, mint még soha...

Hát nem csodálatos dolog találni valakit, aki igaz barát, őszinte társ, amikor a legnagyobb a baj, akkor is veled van, megpróbálja megmenteni az életed? Egy igazi őrangyal.

Megpróbálok olyan igazi barátja lenni, amilyen ő nekem. Ha összetörik a szakítás miatt, felsöpröm a padlóról. Ha szomorú lesz, megvigasztalom. Örök hálával tartozok neki minden egyes dologért, amit eddig tett értem.

-       Egymásnak. Hogy vagyunk egymásnak. Azt köszönd! – elmosolyodott, megtörölte az arcát, majd felállt az ágyam mellé – Most már tényleg mára elég volt belőlem. Beszélek még egyszer Selenával. Hátha jobbra fordulnak a dolgok – megfogta a kezem, majd lehajolt hozzá, és megpuszilta – Majd holnap találkozunk!

-       Imádkozni fogok értetek! – Ezzel búcsúztam el tőle. Ahogy becsukta az ajtót, és elhagyta a kórtermet, gondolkozni kezdtem. Erősen törtem a fejem, visszaemlékeztem az elmúlt időszakra. Nem konkrétan arra, ami most történt velem, hanem még korábbi időszakra. Végül nem igazán jutottam előre a gondolatmenetemben, mert a hirtelen jött álomszellő megsuhintotta az arcomat. A szempilláim álmosan a szememre nehezedtek, és nyugtató álomba borultam.

Leena Brown. Leena. Selena Gomez. Selena. Leena. Mit akarok én? Azt sem tudom, hogy ki vagyok. Mért kell ennyire bonyolultnak lenni a szerelemnek? Ahogy kisétáltam a kórház küszöbén, hirtelen érzés kapott el. Leena… már most hiányzik. Sosem volt ennyire megértő barátom, mint amilyen most ő velem. Talán nem is barátnak kell lennie? Selena… őt viszont mindenkinél jobban szeretem. De talán csak attól félek, hogy elveszítem, és többé nem lehet enyém kecses, formás alakja, nem szoríthatom puha kezeit. A két lány közötti oda-vissza érvelés, amit magamban játszottam, néha elmosolyogtató volt. Legutoljára arra jutottam, hogy azért érzem ennyire szokatlanul fontosnak Leena közelségét, mert félek, ha nem lesz velem már Selena, összeroppanok. Nem használhatom ki Leenát. Nem törhetem össze még jobban, amikor így is küzd szegény lány. Nem hurcolhatom bele egy szerelembe, ami nem is létezik.

Amikor hazaértem, még pont elkaptam Selenát, aki a taxihoz húzta ki hatalmas színes bőröndjeit. Elkaptam a kezét, és behúztam magam magammal a házba.

-       Selena! Csak még egy percet adj! – megszorította mind a két kezével enyémeket, majd nyakam köré rakta vékony karjait. Sosem felejtem el azt, ahogy rám nézett akkor. Az a szerelmes pillantás.

-       Justin én, én szeretlek. El sem tudtam mondani, amit szerettem volna. Szeretlek. Vagyis, szeretem azt a fiút, aki voltál. Nem akarlak itt hagyni. Félek, hogy azok után, amiket csináltál, a füvezés, a tetoválások, és az a sok hiba, amit elkövettél, azok után, ha itt hagylak, sokkal nagyobb bajba fogsz kerülni. Meg tudnál változni? A kedvemért. És akkor itt maradok veled. Sajnálom azokat a dolgokat, amiket elrontottam. De ha szeretnéd, és meg tudnál értem változni, újrakezdhetnénk.

-       Sss! – megfogtam a derekát, magamhoz húztam, és fel-le csókolgattam a nyakát percekig – Megváltozok, ha tényleg ezt szeretnéd.

Lágyan áttértem ajkai birizgálására, majd forró csókokkal a szájára tértem át. Ő már gombolta ki a rajtam lévő inget, miközben egyre forróbb lett a levegő a nappaliban. Egymásról egyre vadabban bontottuk le a ruhákat. Átemeltem Selenát a kanapéra, majd egymásra hangolódva folytattuk a gyenge mozdulatokat. Innen már ki lehet találni, hogy mi történt. Ez volt életem legszebb éjszakája. Úgy csókoltam, ahogy még sosem, úgy szerettem, mint még soha. Másnap, amikor felkeltem, mintha egy istennő feküdt volna rajtam. Ahogy hosszú haja végigsimította a mellkasomat.

Azt hiszem, helyén van már az életem, ahogy Leena mondta. Leena… azt hiszem, az lesz a legjobb, ha őt most egy időre elfelejtem…

9.Rész~Te is benne vagy?

Végül ez a nap nem is alakult olyan rosszul, mint ahogy az elején gondoltam. A fénypontja csak ezek után következett be.

Justin még mindig mellettem feküdt az ágyon, derekamat átkarolva. Az ég alja már piros és narancssárga fénycsíkokban pompázott, a Nap vérvörös tekintetével épp aludni készült földalatti zugában. Közeledett az este, a vacsora ideje. Egy nővérke hozta be a napi adagot. Amikor bejött a szobába, elképzelni nem tudom, mit látott meg, de lefagyott tekintete rajtunk maradt. Ez még csak a kezdet volt, mert a vacsoraidő a szokásos napi vizittel egy időben volt. Az újdonsült orvosom, Mr. Cawford jött a vizsgálat eredményével, amit rögtön el kellett rajtam végezni. Mr. Cawford nem vette észre a csodálkozó nővérkét, aki annyira megijedt, hogy eldobta a tálcát, amin rajta volt a vacsora. Az egész főzelék az orvos hófehérre tisztított köpenyén landolt.

-       Mi magától ez a megengedhetetlen viselkedés? Ha végeztem, és nem találom az irodámban, akkor utoljára tette be ide a lábát! – ripakodott rá feszülten az orvos. A nővér felháborodva elszaladt. Szemében eláradt egy-két kisebb könnypatak. Egyre intenzívebben sírt, amikor kiért a kórteremből, mintha bántotta volna valaki is.

Mr. Cawford elmondta a tényeket a leleteimmel kapcsolatba, az után már sietett is fel az irodájába, hogy levegye magáról azt a rémes koszos köpenyt. Amint becsapódott az ajtó, Justinnal egymásra néztünk, és hatalmas nevetésben törtünk ki.

-       Mit talált ez a nő, hogy így kiestek a szemei? – Justin újra jókedvűen, mosolyogva ült mellettem – Milyen perverz fantáziával lehet megáldva!

Határtalan nevetés vette kezdetét az ápolónő és az orvos kigúnyolására töltött időben. Végre jókedve van Justinnak, ha csak egy kis időre is, megint boldognak látom.

-       Látod, milyen jó csapat vagyunk mi ketten? Ha így meg tudunk valakit viccelni úgy, hogy még erőt sem feszítünk bele, mi lenne, a szándékosan akarnánk?

-       Justin! Látszik az arcodon, hogy valamin töröd a fejedet. Mit akarsz? – mondtam neki csodálkozva. Szegény nő, még egyszer meglát minket, és egyből ott fog szívrohamot kapni, nem hogy megint keresztbe tegyünk neki.

-       Van egy kisebb tervem. De te is kellesz hozzá – rám kacsintott, majd elmosolyodott.

-       Engem hagyj ki ebből!

Hatalmas nagy barna szemeivel az enyémeket fürkészte, majd kiskutyatekintettel játszotta magát. Lehet ennek nemet mondani? Ha akartam volna sem tudtam volna. Megesett a szívem rajta, igazából a tekintete varázsában ragadtam. Beleegyezésemül, bólintottam egyet, hogy meggondoltam magam.

-       Gyere utánam – húzott ki magával, az ajtón.

A folyosóra kimentünk, ’’sétálni’’. Egy idő után szembe jött velünk az ápolónő, akivel az incidensünk volt. Amint észrevette, hogy mi vagyunk, sebesen lépkedett el a másik irányba. Justinra néztem, majd adtam neki egy pacsit. Lehet, hogy van abban valami, amit mondott. Egész jó csapat vagyunk mi ketten.

Behúzott a gyógyszeres kocsi mögé, kezét a számra tapasztotta, és a fülembe suttogta:

-       Ssss, figyeld! ... Ott van egy nővér. Úgy néz ki, hogy mindjárt bemegy a mosdóba. Nézd! Látod, mit mondtam? Kövess, majd meglátod mi fog történni – megfogta a kezemet, és újra húzott maga után.

-       Justin, ugye nem mondod komolyan, hogy akkor akarsz valakivel tréfát űzni, amikor éppen mosdóban van? És ha éppen azt csinálja? – nevettem el magamat. Ilyen tervet álmomban sem tudtam volna kitalálni, de neki egy perc alatt a fejében volt. Hihetetlen!

-       Nem én fogok bemenni hozzá…

-       Várj csak egy pillanatot! Ugye nem gondolod, hogy én bemegyek majd hozzá? Felejts el akkor! – felháborodottan álltam fel a székről, amihez Justin vezetett.

-       Nem keverlek bajba, megnyugodhatsz. Gyere velem!

Feltűnés nélkül körbe-körbe sétálgattunk, elvegyültünk a kórházban gyógyulásra várós betegek között. Mialatt sétáltunk, azon törtem a fejem, mégis mi lehet a nagy terv. Ha se ő, se én nem megyünk be. Gondolataim teljesen elkalandoztak, csak az zökkentett ki a gondolkozásból, hogy Justin teljes hangerővel elkezdett kiabálni a tömeg közepén.

-       Segítsen valaki, valaki, segítség! A barátnőm rosszul van, és nem tud bemenni a mosdóba. Egy hatalmas nagy pókháló elállja az utat, egy hatalmas nyolclábú rémséggel a közepén! – Annyira megijedtem, hogy majdnem én is elszaladtam a hangja hallatára. Mi az, hogy a barátnője? Milyen pókhálóról kiabál? Justin rám kacsintott, jelezve, hogy ez a terve része, és hogy nekem is csinálnom kellene valamit.

Torkomból egy hatalmas sikítást erőltettem ki, ennek következtében ott termett három orvos is a helyszínen. Berontottak a mosdóba, ahol épp egy nővér végezte a dolgát. AZ a nővér, aki már miattunk egyszer bűnhődött. Ez az egyszerű véletlen műve, pedig nem is ő volt a kiszemelt áldozatunk Meglátta az orvost, és ijedten magára rántotta az ajtót, azután fél perc múlva idegesen rontott ki onnan.

Az orvos idegesen odalépett mellém. Annyira elfehéredett az arcom, a félelemtől, hogy éreztem, amint kimegy belőle a vér. Most le fogunk bukni?

-       Jó kis tréfa volt, bevallom – a fülemet átjárta a vörös szín, szégyelltem magam. A hidegkirázott, amikor hirtelen a hideg után eljárta a fülemet a forróság. – Nyugodjon meg, ne szégyellje magát, tudom, hogy nem ön volt – mondta Mr. Cawford megértően. Kicsit megkönnyebbültem, hogy én megúsztam, de nem akartam, hogy Justin bajba sodródjon – mostanában nagyon szétszórt ez a nővérünk, sajnálom – bánakozó szemekkel rám nézett, és elviharzott.

Remélem, hogy nem fogta el a gyanú Justin iránt. Annyira boldogok voltunk, hogy sikerült egy kis csínytevést belecserkészni a szürke kórházi falak életébe. Meg hát az a műsor, amit újra lerendezett az a nő, eszméletlenül vicces volt. Justinnal hosszú percekig nevettünk, még az után is, hogy bementünk a kórtermembe.

-       Lassan itt kell, hogy hagyjalak – nézett rám Justin szomorúan. Egy pillanat alatt elröppent a jókedve, szomorúság áradt ki belőle.

-       Justin, mi a baj? – aggódtam érte. Hogy változhatott meg ilyen gyorsan a hangulata?

-       Selenával sosem csináltunk ilyet – rám nézett, majd megölelt – Vele más volt.

-       Hát… mindenesetre köszönöm, hogy ilyen jókedvet csináltál nekem. Örömöt hoztál a napjaimba. Nekem is sikerült rendeznem az életem, neked is sikerülni fog – próbáltam egy kicsit megnyugtatni, majd átöleltem. Egy barát mindig jól, jön, főleg ilyen nehéz napokon.  – Justin? Köszönöm, hogy vagy nekem…