9.Rész~Te is benne vagy?

Végül ez a nap nem is alakult olyan rosszul, mint ahogy az elején gondoltam. A fénypontja csak ezek után következett be.

Justin még mindig mellettem feküdt az ágyon, derekamat átkarolva. Az ég alja már piros és narancssárga fénycsíkokban pompázott, a Nap vérvörös tekintetével épp aludni készült földalatti zugában. Közeledett az este, a vacsora ideje. Egy nővérke hozta be a napi adagot. Amikor bejött a szobába, elképzelni nem tudom, mit látott meg, de lefagyott tekintete rajtunk maradt. Ez még csak a kezdet volt, mert a vacsoraidő a szokásos napi vizittel egy időben volt. Az újdonsült orvosom, Mr. Cawford jött a vizsgálat eredményével, amit rögtön el kellett rajtam végezni. Mr. Cawford nem vette észre a csodálkozó nővérkét, aki annyira megijedt, hogy eldobta a tálcát, amin rajta volt a vacsora. Az egész főzelék az orvos hófehérre tisztított köpenyén landolt.

-       Mi magától ez a megengedhetetlen viselkedés? Ha végeztem, és nem találom az irodámban, akkor utoljára tette be ide a lábát! – ripakodott rá feszülten az orvos. A nővér felháborodva elszaladt. Szemében eláradt egy-két kisebb könnypatak. Egyre intenzívebben sírt, amikor kiért a kórteremből, mintha bántotta volna valaki is.

Mr. Cawford elmondta a tényeket a leleteimmel kapcsolatba, az után már sietett is fel az irodájába, hogy levegye magáról azt a rémes koszos köpenyt. Amint becsapódott az ajtó, Justinnal egymásra néztünk, és hatalmas nevetésben törtünk ki.

-       Mit talált ez a nő, hogy így kiestek a szemei? – Justin újra jókedvűen, mosolyogva ült mellettem – Milyen perverz fantáziával lehet megáldva!

Határtalan nevetés vette kezdetét az ápolónő és az orvos kigúnyolására töltött időben. Végre jókedve van Justinnak, ha csak egy kis időre is, megint boldognak látom.

-       Látod, milyen jó csapat vagyunk mi ketten? Ha így meg tudunk valakit viccelni úgy, hogy még erőt sem feszítünk bele, mi lenne, a szándékosan akarnánk?

-       Justin! Látszik az arcodon, hogy valamin töröd a fejedet. Mit akarsz? – mondtam neki csodálkozva. Szegény nő, még egyszer meglát minket, és egyből ott fog szívrohamot kapni, nem hogy megint keresztbe tegyünk neki.

-       Van egy kisebb tervem. De te is kellesz hozzá – rám kacsintott, majd elmosolyodott.

-       Engem hagyj ki ebből!

Hatalmas nagy barna szemeivel az enyémeket fürkészte, majd kiskutyatekintettel játszotta magát. Lehet ennek nemet mondani? Ha akartam volna sem tudtam volna. Megesett a szívem rajta, igazából a tekintete varázsában ragadtam. Beleegyezésemül, bólintottam egyet, hogy meggondoltam magam.

-       Gyere utánam – húzott ki magával, az ajtón.

A folyosóra kimentünk, ’’sétálni’’. Egy idő után szembe jött velünk az ápolónő, akivel az incidensünk volt. Amint észrevette, hogy mi vagyunk, sebesen lépkedett el a másik irányba. Justinra néztem, majd adtam neki egy pacsit. Lehet, hogy van abban valami, amit mondott. Egész jó csapat vagyunk mi ketten.

Behúzott a gyógyszeres kocsi mögé, kezét a számra tapasztotta, és a fülembe suttogta:

-       Ssss, figyeld! ... Ott van egy nővér. Úgy néz ki, hogy mindjárt bemegy a mosdóba. Nézd! Látod, mit mondtam? Kövess, majd meglátod mi fog történni – megfogta a kezemet, és újra húzott maga után.

-       Justin, ugye nem mondod komolyan, hogy akkor akarsz valakivel tréfát űzni, amikor éppen mosdóban van? És ha éppen azt csinálja? – nevettem el magamat. Ilyen tervet álmomban sem tudtam volna kitalálni, de neki egy perc alatt a fejében volt. Hihetetlen!

-       Nem én fogok bemenni hozzá…

-       Várj csak egy pillanatot! Ugye nem gondolod, hogy én bemegyek majd hozzá? Felejts el akkor! – felháborodottan álltam fel a székről, amihez Justin vezetett.

-       Nem keverlek bajba, megnyugodhatsz. Gyere velem!

Feltűnés nélkül körbe-körbe sétálgattunk, elvegyültünk a kórházban gyógyulásra várós betegek között. Mialatt sétáltunk, azon törtem a fejem, mégis mi lehet a nagy terv. Ha se ő, se én nem megyünk be. Gondolataim teljesen elkalandoztak, csak az zökkentett ki a gondolkozásból, hogy Justin teljes hangerővel elkezdett kiabálni a tömeg közepén.

-       Segítsen valaki, valaki, segítség! A barátnőm rosszul van, és nem tud bemenni a mosdóba. Egy hatalmas nagy pókháló elállja az utat, egy hatalmas nyolclábú rémséggel a közepén! – Annyira megijedtem, hogy majdnem én is elszaladtam a hangja hallatára. Mi az, hogy a barátnője? Milyen pókhálóról kiabál? Justin rám kacsintott, jelezve, hogy ez a terve része, és hogy nekem is csinálnom kellene valamit.

Torkomból egy hatalmas sikítást erőltettem ki, ennek következtében ott termett három orvos is a helyszínen. Berontottak a mosdóba, ahol épp egy nővér végezte a dolgát. AZ a nővér, aki már miattunk egyszer bűnhődött. Ez az egyszerű véletlen műve, pedig nem is ő volt a kiszemelt áldozatunk Meglátta az orvost, és ijedten magára rántotta az ajtót, azután fél perc múlva idegesen rontott ki onnan.

Az orvos idegesen odalépett mellém. Annyira elfehéredett az arcom, a félelemtől, hogy éreztem, amint kimegy belőle a vér. Most le fogunk bukni?

-       Jó kis tréfa volt, bevallom – a fülemet átjárta a vörös szín, szégyelltem magam. A hidegkirázott, amikor hirtelen a hideg után eljárta a fülemet a forróság. – Nyugodjon meg, ne szégyellje magát, tudom, hogy nem ön volt – mondta Mr. Cawford megértően. Kicsit megkönnyebbültem, hogy én megúsztam, de nem akartam, hogy Justin bajba sodródjon – mostanában nagyon szétszórt ez a nővérünk, sajnálom – bánakozó szemekkel rám nézett, és elviharzott.

Remélem, hogy nem fogta el a gyanú Justin iránt. Annyira boldogok voltunk, hogy sikerült egy kis csínytevést belecserkészni a szürke kórházi falak életébe. Meg hát az a műsor, amit újra lerendezett az a nő, eszméletlenül vicces volt. Justinnal hosszú percekig nevettünk, még az után is, hogy bementünk a kórtermembe.

-       Lassan itt kell, hogy hagyjalak – nézett rám Justin szomorúan. Egy pillanat alatt elröppent a jókedve, szomorúság áradt ki belőle.

-       Justin, mi a baj? – aggódtam érte. Hogy változhatott meg ilyen gyorsan a hangulata?

-       Selenával sosem csináltunk ilyet – rám nézett, majd megölelt – Vele más volt.

-       Hát… mindenesetre köszönöm, hogy ilyen jókedvet csináltál nekem. Örömöt hoztál a napjaimba. Nekem is sikerült rendeznem az életem, neked is sikerülni fog – próbáltam egy kicsit megnyugtatni, majd átöleltem. Egy barát mindig jól, jön, főleg ilyen nehéz napokon.  – Justin? Köszönöm, hogy vagy nekem…