8.Rész~Köszönöm, hogy vagy nekem..

Nem hiszem el, hogy idáig elfajultak a dolgok. Leülhettünk volna és megbeszélhettük volna a problémát, de ő inkább kémeket küldött utánam. Mégis most már mit higgyek? Talán túl sokat vártam ettől a kapcsolattól.

-       Csak a biztonság érdekében – válaszolt újra üveges tekintettel. A szemei, azok a kis ablakok, amiken a lelke néz ki. Az emberek annyira mások, amikor mélyen a szemükbe nézek. Most mégsem látok semmit…

-       Milyen biztonságról beszélsz? Egy olyan lányra vagy féltékeny, akiről azt sem tudod, hogy kicsoda. Mért csinálod ezt? – egyre indulatosabb érzelmek törtek ki belőlem.

-       Órákat késtél, amikor vele voltál! Az erdőbe, fogalmam sincs, mit műveltetek, lehet, hogy nem is akarom tudni, de amik sok, az már sok! Elegem van ebből az egész helyzetből. Tudod mit? Most hagyj békén! – nem is fejezte be a mondatot, de már sarkon is fordult, és elindult felfelé az emeletre.

Keze után kaptam, visszarántottam magamhoz. Most utoljára, le akarom zárni ezt az egész cirkuszt. Nem akarok veszekedni többé.

-       Az erdőben beszélgettünk… Rólad beszélgettünk. Mostanában mintha nem is velem lennél lélekben, mintha már valahol egész máshol járnál. Nem tudom, hogy mi van veled, de én jobban szeretlek a régi éneddel. Selena.. én, szeretlek.. Kettőnket még meg lehet menteni.

-       Justin – megszorította a kezeimet, és mélyen belenézett a szemeimbe. Ezúttal eltűnt az átlátszó tekintete, most valami egészen más, őszinteség sugárzott belőle – Mind a ketten már csak szenvedünk egymás mellett. Ezek az állandósult kisebb-nagyobb veszekedések teljesen tönkreteszik az idegeimet. Egyre kevesebbet vagyunk együtt, mégis egyre többet kiabálunk, veszekedünk a másikkal. Justin, ez nekem nem fog menni. Az lesz a legjobb, ha most szétválnak az útjaink. Gyönyörű volt veled ez az együtt töltött több, mint két év. De egyszer mindennek vége szakad. Sajnálom.

Szemeimben megjelentek a könnycseppek első szikrái, de nem engedtem nekik. Nem láthatja Selena, milyen gyenge vagyok, hogyha rá gondolok.

Átkaroltam karcsú derekát, és perceken keresztül hasához simulva szorítottam. Perceken keresztül… szótlanul, könnyekkel küszködve próbáltam elengedni magamtól. Úgy öleltem, mint még soha. Az utolsó ölelés…

-       Megyek pakolni, Justin – elengedte kezeimet, adott egy puszit a homlokomra, és elment. Az én szívem közben meg majdnem megszakadt.

Teljesen magamon kívül kerültem. Azt sem tudtam, hogy most mit fogok csinálni nélküle. Már nem tudom, milyen volt, mielőtt ő nem volt nekem. Fájdalmamban beültem az autóba, nyomtam a gázt, amerre csak mentem. Az egész környéken végigköröztem legalább háromszor-négyszer. Végül eldöntöttem, ha már ennyire elememben vagyok, muszáj kiöntenem a szívemet valakinek. Látnom kell valakit, aki megérti, milyen állapotban vagyok. Aki legalább annyira elkeseredett most, mint én. Meglátogatom Leenát…

Amikor egy elhagyatott erdős, füves területhez értem, előjöttek a régi, szép emlékek Selenával. Amikor először találkoztunk, az első csókunk, a folytonos küzdelmünk a fotósok ellen, a dalok, amiket neki írtam, és amiket együtt énekeltünk. A délutánok, amiket végig játszottunk Jaxonnal és Jazzyvel.  Akkor jött el az a pillanat, hogy nem tudtam visszafojtani szemem kis patakját, bármennyire is próbáltam erősnek látszani.

Letöröltem a könnyeket, úgy próbáltam bemenni a kórházba. Legalább előtte tudjak erős maradni.

-       Leena!

-       Justin! Mit csinálsz te itt? Alig két órája mentél el. Mit történt veled, hogy ilyen meggyötört az arcod?

-       Szakított velem Selena…

Tehát szakítottak. Hogyha kiderül, hogy azért, mert én most itt vagyok, tényleg haza fogok menni. Mindenhol csak bajt okozok.

-       Ugye nem én vagyok az oka? – néztem Justinra fájó tekintettel. Szegénynek olyan meggyötört a tekintete. Látszik rajta, hogy most teljesen összetörte a szívét ez a szakítás.

-       Te? Te nem vagy semminek sem az oka, ne is gondolj ilyenekre. Az én hibám, hogy tönkrementünk – annyira szomorú, nem bírom így nézni.

-       Egy kapcsolathoz két ember kell. Nem vagy egyedül hibás, Selena ugyan úgy hibát követett el, mint te. De én nem tudom, hogy mi történt köztetek, nem is szeretnék beleszólni.

-       Nem bántam meg, hogy elhoztalak magammal – ahogy ezt mondta, egy apró mosoly az ajkai sarkába húzódott.

Emlékszem, amikor először megláttam, akkor mindig mosolygott. Azt hittem, hogy ő sosem lesz szomorú. Annyi boldogság áradt belőle, mintha sosem fogyna ki belőle. Most mégis szomorú, és könnyesek a szemei.

-       Justin! Nagyon szeretem a mosolyodat. Kérlek, mosolyogj!

-       Nem tudok… Most nem.

Behunyta szemeit, felült mellém az ágyra, és átkarolt. Még sosem ölelt meg ilyen szorosan, mióta ismerem. Annyira jó volt karjai között lenni. Biztonságban tudtam magamat, ha vele lehettem. Egy apró könnycsepp érkezett a vállamra. Felemeltem Justin állát. Abban a pillanatban megtörölte az arcát, és a fülembe suttogta:

-       Köszönöm, hogy vagy nekem.