5.Rész~Indulhatunk..

Ezt el sem hiszem! Biztosan ezt mondta, vagy csak hallucinálok? Ennél nagyobb ajándékot nem is adhatna nekem senki, mint hogy megmenti az életemet. De mért ilyen jó hozzám? Hiszen alig ismer..

-       Persze, és én majd az elszálló lufikon fogok utazni.. – egy pillanatra elgondolkoztam. És ha tényleg komolyan gondolja? – Ugye nem tréfálsz?

-       Most az egyszer nem! Holnap reggel a kilenc órás géppel indulunk! Addig csomagolj össze, búcsúzz el a családodtól! Nekem most már tényleg el kell mennem, vár rám a többi gyerek is. Holnap reggel jövök fél kilenc tájékán. Szia! – elköszönt, majd óvatosan megsimogatta a vállamat. Az arcán még mindig ott ült az a letörölhetetlen kis mosoly. Áradt belőle a kedvesség. Hogy tud ennyi emberen segíteni a maga nehézségei mellett? Hihetetlen..

Perceken, vagy talán órákon át gondolkoztam. Átgondoltam az eddig történt dolgokat. El kellene búcsúznom a családomtól.

Kipillantottam a kórterem ablakán. Ott állt Dave, és az üvegen keresztül beszélt hozzám. Tudta, hogy nem hallatszik át, de ő ismert a legjobban. Hatalmas tehetségem van a szájról olvasáshoz.

Állammal intettem egyet, hogy jöjjön be.

-       Szia kicsim, látom, már egy kicsit jobban vagy – mosolyodott el, majd leült mellém az ágy szélére, és megfogta a kezem.

Már csaknem fél éve egy párt alkotunk. A bátyámon keresztül ismertem meg. Dave és Burton kiskoruk óta legjobb barátok, de most szóba sem állnak egymással. Pontosabban Dave szerint elárulta a barátságukat. Hát… én inkább nem szólok bele, mit csinálnak. Ez az ó dolguk. Különben sem akarok része lenni Burton újabb dühkitörésének.

-       Most talán tudunk nyugodtan beszélgetni – mosolyodtam el.

-       Nekem nagyon vigyázz magadra ott kint Amerikában. Nem szeretném, ha eltévednél, vagy bármi bajod lenne. Épségben szeretnélek visszakapni – odahajolt az arcomhoz, és egy óvatos csókot nyomott az ajkaimra – szeretlek.

-       Akármilyen nehéz lesz, de ne várj rám. Ez a kezelés elhúzódhat hónapokig, sőt talán egy-két évig is. Te egy jóképű, aranyos srác vagy, szenvedés lenn…

-       Nekem ez nem szenvedés. Lassan felnőttek vagyunk, és vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Én most vállalom.

-       Nem engedem. Tudod, hány lány epekedik utánad? Nincs az a szerelem, ami kibír több, hónapot a másik nélkül – megszorítottam a kezét, és mélyen a szemeibe néztem – ha visszajövök, és még mindig egyformák lesznek az érzéseink, akkor együtt leszünk. Most szabad szárnyakat adunk egymásnak.

-       Rendben – elmosolyodott, de azért látszott rajta, hogy csalódott. Pedig tudja, hogy én is szeretem – Hoztam neked valamit, amire, ha ránézel, mindig eszedbe fogok jutni.

Elővett egy gyönyörű nyakláncot, és a nyakamba akasztotta. Sokáig nézegettem, méregettem a rajta díszlő medált. Szépen megmunkált, rózsaszín cseppkristály volt, összefogva ezüsttel. Egyszerűen csodálatos volt, mint a fiú, akitől kaptam. Fáj, hogy itt kell most hagynom.

-       Köszönöm – megszorítottam a medált, majd Burton karjaihoz húzódtam. Hosszasan simultunk egymáshoz hosszú perceken keresztül, eluralkodott kettőnk között a csend. Csak akkor riadtunk el egymástól, amikor benyitott apám, hogy itt a búcsú ideje.

Lelkemre kötötték, hogy vigyázzak magamra, gyógyuljak meg, s ne csináljak semmi butaságot, és hogy tekintsem Justin nagylelkűségét Isten ajándékának.

Mindenki körbeölelgetett, elbúcsúzott tőlem, egy-egy hasznos tanáccsal. Este tíz órakor mindenki elment, csendbe borult a szoba. Végre nyugodtan tudtam éjszaka aludni.

Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy anyum pakolja a 

ruháim egy óriási bőröndbe. Pár percig még álmosan pislogtam, aztán halkan anyumat szólítottam.

-       Anya!

       -       Baj van? – nézett rám aggódó tekintettel.

-       Nem, nincsen. Csak ígérd meg hogy ti is vigyáztok magatokra.

-       Megpróbálunk. De most te vagy a legfontosabb. Hívj minket majd sűrűn, hogy tudjuk, hogy mi van veled.

-       Megígérem.

Abban a pillanatban benyitott Justin, és bekiabált teljes hangerővel.

-       Indulásra felkészülni!!!! – amikor észrevette, hogy még fel sem öltöztem, keltegetni kezdett – Hé, álomszuszék, hát itt akarsz maradni?Nem vár meg a gép!

-       Indulok, is, kapitány! – kiáltottam vissza.

Anyum segített kiszedni az infúziós tűt. Majd elém rakta a ruhákat, amiket összekészített az induláshoz. Ahogy kiment Justin, nekiláttam az öltözködéshez. Hipp-hopp, gyorsan elkészültem. Még egy utolsó búcsút vettem mindenkitől, majd kisétáltam Justinnal a kórház főbejáratán.

Percekkel később már a magángép fedélzetén ültem, várva a felszállást. Még egy-két percet kellett várni, és a magasba emelkedtünk. Még látszottak a napfelkelte nyomai, a narancssárga égbolt a messzeségben. Aztán a bárányfelhők fölé emelkedtünk, és már nem lehetett látni a város aprócska épületeit.

Justinra néztem. Jelezni próbáltam, hogy mennyire hálás vagyok neki.

-       Akkor most egy új élet kezdődik – mosolyodott el. Zavartan lehunytam a szemem, majd viszonoztam mosolyát – Minden rendben lesz – felemelte az állam, és megsimította az arcomat.