32.Rész~Megadta a hangulatot...

Úgy éreztem, végre kezd rendbe rázódni az életünk. A tervezettnél pár nappal tovább maradtunk. Justin nagymamájával is hivatalosan békét kötöttünk ez után a nap után. Justinnal majdnem délig aludtunk minden egyes nap; igazából eleinte csak ő, mert tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy alvó. A második nap már hozzászoktam én is. Délutánonként vagy sétáltunk a kisváros utcáiban, vagy Justin két legjobb barátjával, Ryennel és Chazzel lógtunk. Ilyenkor volt Justin a legboldogabb. Szaladgáltunk, hülyéskedtünk az együtt töltött idő alatt. Mégis ami a legjobban lekötött minket, az a kosarazás volt. Az én teljesítményemet nem lehetett kosarazásnak nevezni, de ott voltam három, szinte profi kosarassal, úgyhogy szép lassan belejöttem én is a játékba. Legelőször Justin még hátulról átkarolva fogta a kezemet, és mutatta, hogy dobjam be a labdát a kosárba, az utolsó napokon pedig már méltó ellenfélként tekintettek rám. Igazi kosarast faragtak belőlem.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de fájó volt a búcsúzás. De legalább még visszajöhetek! A kezdeti nehézségek után minden megoldódott, és már-már hiányozni fog a hatalmas zöld pázsit, ami szétterül a kerten hosszában, a kerítés túloldalán lévő kis erdő, ahova annyiszor kijártunk. A kis poros utcák, a kényelmes szobák, Chaz és Ryan. Hiányozni fog ez a hely, abban biztos vagyok. És ha legközelebb adódik időnk, hogy idejöjjünk, minden lehetőséget ki fogok használni, hogy még boldogabb emlékeket gyűjtsek és raktározzak el magamban.

Elbúcsúztunk mindenkitől, még a szipirtyótól is, és megígértük, hogy nem sokára visszamegyünk. Ideje volt már visszamenni a kórházba is az utolsó ellenőrzésre. Ha minden rendben lesz, akkor többet nem kell visszamennem a szürke falak közé. De ha nem… Akkor még egy ideig vissza kell járnom. Többet be nem feküdnék oda. Senki nem érezte azt a kínt, amivel ott küzdöttem. Az infúziós tű döféseit, amik minden egyes alkalommal fájdalmat okoztak, amikor meg akartam mozdulni. Amikor a fájdalomcsillapító hatása szép lassan elhagyta a tagjaimat, és egyre erősödött a kínzó érzés. De Justin megmentett. He is my life saver. Ha teljesen jók lesznek az eredmények, akkor vissza is mehetek Magyarországra. Nem akarok. Justin úgy sem engedné. Akkor volt ez megbeszélve, amikor még nem történt köztünk semmi. Még barátok sem voltunk. Csak egyszerűen meg próbálta menteni az életemet. De miért? Ez a kérdés feszegette a gondolataimat a kórházhoz vezető úton.

Teljesen rendben ment minden. Minden eredményem a lehető legjobb lett. Szabadulhatok ettől a tehertől (nem mintha az utóbbi időben túlságosan foglalkozatott volna; legkisebb gondom is nagyobb volt ennél). Viszont egy kicsit keresztbe lett húzva a számításom, mert egy év múlva vissza kell jönnöm egy legutolsó kontrollra. Mit csináljak? Elfogadtam. Örültem neki, hogy megszabadultam egy évre ettől a hercehurcától.

- Muszáj lesz visszamennem a színpadra! – mondta Justin higgadt hangon, mikor újra az autóban ültünk – segített ez a kikapcsolódás, de vissza kell rázódnom a fellépésekhez.

- Hova megyünk?

- Először hazamegyünk. Kellenek neked is új ruhák. Másnap reggel a turnébuszhoz megyünk, onnan pedig meglátjuk.

Az esténk teljesen nyugodtan telt el. Beleültünk a hatalmas fürdőkádba, és beszélgettünk. Egy fiúval sem tudtam még ennyit beszélgetni, mint vele. Inkább… nem is az volt a probléma, hanem meguntam őket egyszerűen. Vagy ők untak meg engem. Ez még gyakrabban előfordult. Sosem volt igazi fiú barátom, akivel hosszú távon barátok voltunk. Inkább csak haverok. Egyik barátságunk sem tartott túl sokáig. Fiúm pedig Dave volt az első. Őt otthagytam. Nem bántam meg utólag. A nyaklánc, amit tőle kaptam még mindig nálam volt, de már nem viseltem. A táska legmélyébe volt elsüllyesztve. Ő volt az a srác. Ő volt az a srác, akibe azon az estén beleszaladtam. Az övé volt az az égető dühöt sugárzó szempár, amivel szembe kellett néznem. Rá tettem volna a nyakamat is, hogy bizonyítsam az igazam. Nem lehetett más. Nem mertem Justinnak elmondani. Hülyének nézett volna. Vagy ha még el is hitte volna, felborítottam volna a nyugalmat, ami körülöttünk volt hosszú idő óta először.

Másnap reggel összeszedtük az összes holminkat, amit el akartunk vinni magunkkal a turnébuszra. Nem tudtam, hogy mennyi ideig kell majd benne lennünk, így az össze ruhámat bepakoltam, amit találtam. Az út elég hosszú volt. Négy, de talán öt órán keresztül ott kellett ülnünk egyhelyben a hátsónkon, az egyetlen örömforrásnak a zenén kívül az bizonyult, hogy a hajunkba kapaszkodott a szél, és tincseinkkel eljátszadozott. Lobogtatta, húzta-vonta, összekuszálta, miközben száguldottunk az országúton.

- Nem kapcsolsz valami zenét? – kérdeztem Justint már az első 20 perc után, hiszen gondoltam, hogy nem plusz 10 perc lesz, amíg odaérünk.
Odanyúlt a rádió kapcsológombjához, és bekapcsolta. Felhangosította, ami megadta a hangulatot. Ketten az országúton száguldva miközben a hajunkat fújja a szellő, egy-egy elveszett autó suhan csak el mellettünk, és üvölt a zene.

„Cause until I share my life with someone else
Imma have my good times by myself
And you’ll never see me sad about it
Singin’
Na na na Imma be
Na na na Imma be
Na na na Imma be cool”

Zúgta a rádió. Ismertük mind a ketten a dallamot, a következő másodpercben pedig mind a ketten kiabálni kezdtük, ahogy a torkunkon kifért:

„Oh Imma be alright
Na na na Imma be
Na na na na Imma be
Na na na Imma be cool”

Így hát egész úton énekeltünk, amíg ki nem fulladtunk mind a ketten. Hosszú, fárasztó út volt, úgyhogy elaludtam a végére. Nem aludtam sokat, de egy 20-30 percet biztosan. Szerencse, hogy Justin felébresztett pár perccel hamarabb, mielőtt odaértünk, hogy össze tudjam magamat szedni. Ha kómásan, félálomban vánszorgok oda a többiekhez, meg lesz megint a véleményük rólam.

Egészen a Texas állambeli Houston-ig utaztunk. Jól esett már kiszállni az autóból, és kinyújtani az elgémberedett végtagjaimat. Az egyik lábam szinte teljesen elzsibbadt.

- Sziasztok! - üdvözölt minket egy tucatnyi ember. Már vártak minket.

- Melyik a mi buszunk? - kérdezte Justin. Gyorsan rátért a lényegre. Nagyjából délután kettő óra volt, úgyhogy meg is voltunk rendesen éhezve, és a csomagjainkat is le kellett rakni, hogy egyel kevesebb teher húzza a hátunkat.
Egy középkorában járó férfi vezetett minket a megfelelő buszhoz. Látszott rajta, hogy meg van törve, kidolgozta a lelkét az elmúlt időben. Beesett arcával, és őszülő hajszálaival többnek nézett ki, mint valójában volt.

Justin átvette a csomagokat, hogy ne kelljen felcipelnem azon a pár lépcsőfokon, ami a buszon volt. Elbírtam volna, de hát férfiak.
Justin előrement. Hordta felfelé a csomagokat. Amikor felért, én már a nyomában voltam. Csak azt vettem észre, hogy az összes csomag kiesik a kezéből, és zuhan rám táskák tömege. Nem tudtam mi történt, nem láttam már Justin arcát. Éreztem, ahogy a lábam elhagyja a lépcsőfokot, felemelkedik a lábfejem, zuhanok hátrafelé.
Nagy puffanással érkeztem meg a betonra, de annyira nem fájt, mint amekkorát szólt, amikor megérkeztem. Inkább csak az okozott nehézséget, hogy az összes csomag rám volt nehezedve.

- Justin! Segíts légy szíves! – kiabáltam neki, de nem figyelt rám – Jusin. JUSTIN MI TÖRTÉNT? – nem válaszolt. csak állt egyhelyben, nem mozdult egy tapodtat sem.

Sziasztok! Köszönöm, hogy elolvastátok, remélem nem okoztam ezzel a résszel csalódást. Sajnos megint nem fogok tudni egy hétig új részt hozni, de ígérem, bepótolom, és hozok majd két DUPLARÉSZT amikor visszajöttem! Addig is szorgoskodjatok kommentekben! 8 komment után hozom a dupla részt.

És amíg nem felejtem el mondani, nagyon örülök a visszajelzéseknek, hogy új rendszeres olvasóim is vannak, hiszen a történet vége felé tartunk. Köszönöm szépen! ♥ Még valami, ami hatalmas nagy örömöt okozott nekem, az az volt, hogy egyik olvasóm szerkesztett Justinról és Leenáról egy képet, ami szerintem nagyon szép lett, és nagyon jó munka! Köszönöm ezt is! El sem hiszitek hogy ezekkel az apróságokkal mekkora örömöt tudtok okozni.:)

A kép: