33.Rész~Vétkezünk

Nem figyelt a segélykiáltásaimra, mintha elnyelte volna egy másik világ. Mintha megszűnt volna kettőnk között a kommunikáció varázsa, és hiába próbálkoztunk volna megértetni magunkat, minden kísérletünk kudarcba fulladt volna. Így történt. Nem hallotta meg kétségbeesett hangomat, ahogy az ő neve után kiállt. Csak állt egy helyben, megmerevedve, mint azok, akik trauma áldozatai lettek.

Felkászálódtam a földről, miután minden egyes bőröndöt levakartam magamról. Fellépkedtem a lépcsőfokokon, átkaroltam Justin derekát. Valahogy ezzel próbáltam megnyugtatni. Biztos voltam benne, hogy a dermedtség után a következő reakciója az lesz, hogy dühöngeni kezd, mint egy idegbajos, és megbánt mindenkit maga körül. Biztos voltam benne, hogy hülyeséget fog csinálni hirtelen felindulásból, pedig nem tudtam, mi tárul majd elém.

Ott álltam mögötte szorosan. A turnébusz belseje olyan volt, mint amiben bombát robbantottak volna. Minden szanaszét hevert a földön, mindent megrongáltak. Egy darab holmiról sem lehetett azt mondani, hogy épen maradt volna. Úgy nézett ki, mintha valaki keresett volna valamit. A párnák széttépve szanaszét dobálva hevertek a földtől a plafonig minden lehetséges helyen, a fiókok kirángatva a helyükről, és minden, ami bennük volt, a földre volt borítva. És ez még csak a kezdet volt. MINDEN, tényleg minden át lett forgatva. Még a függönyt is letépték a helyéről. Ez már nem volt vicces. Valaki nagyon csúnya tréfát űz velünk. Ez már nem gyerekjáték.

-       Hívom a rendőrséget – fordult felém Justin. A lehető legjobb ötlet volt a rendőrséget hívni. Mielőtt még valakinek komolyabb baja esik…

-       Justin. Mit gondolsz, ki lehetett az?

-       Nem tudom. Fogalmam sincs. Szólok Scooter-nek, és lerendezem a dolgot a rendőrökkel is. Van egy kis dolgom. Addig jobb lesz, ha valahova biztonságba helyezlek. Majd valaki vigyázni fog rád, miközben alszol. Pihenned kell. Keresünk másik buszt. Jó? – felemelte az államat, miközben hozzám beszélt. A szemei most inkább az aggodalomtól csillogtak, minthogy a boldogságtól.

Tényleg kaptunk egy másik buszt. Kenny vigyázott rám a busz előterében, miközben próbáltam megnyugodni, és álomra hajtani megfeszített idegszálaimat. A furcsa az, hogy semmi mást nem rongáltak meg, csak Justin buszát. Valaki. Valaki… Mi van, ha az a valaki épp Dave? Lehet, hogy őrültségnek hangzik. Lehet, hogy nem is ő volt az, akivel összeütköztem. Csak összetévesztettem valakivel. Csak egy látomás volt. És ha nem? Ha nem? Elmondjam Justinnak? Félek tőle. Nem akarom, hogy ezzel újabb port kavarjak kettőnk között. Muszáj… Órákon keresztül forgolódtam az ágyban, hol ledobtam magamról a takarót, hol visszahúztam. Végül csak magamhoz öleltem, és úgy próbáltam meg elaludni. Meleg volt. Lassan a végére értünk a nyárnak. A meleg is zavart abban, hogy el tudjak aludni…

Csak ott szuszogtam az ágyamon, és vártam a reggelt. Nem is próbálkoztam tovább az alváskérdéssel. Ami nem megy azt nem szabad erőltetni. Egyszer csak nyílt a kis elkülönített hálószoba ajtaja, és valaki belépett rajta. Justin. Éreztem, hogy csak ő lehet, senki más. Megcsapta az orromat az illata, ami mindig is el tudott varázsolni. Egy hajszálnyival jobban éreztem magamat, hogy nem voltam egyedül. Megfordultam. Tényleg Ő volt. Levette magáról a felsőjét. Közben figyeltem tekintetét a félhomályban. Nem tudtam elkapni… Ideges volt, nem is nézett rám. Bántotta, hogy megint valaki belekavar az életünkbe. Talán az zavarta a leginkább, hogy halványlila gőze sem volt róla, hogy KI az.

-       Justin? – néztem fel rá, mire rám mosolygott. Beült mellém az ágyba, és megszorította a kezemet.

-       Nyugodj meg, minden rendben lesz – mondta. Hiába mondta ezt, hallatszott a hangjából, hogy nem hiszi el maga se. Ettől nem fogok megnyugodni.

-       Nem tudok. Figyelj. Te sem hiszed el, amit mondasz, látom rajtad, hogy olyan állapotban vagy, hogy bármelyik pillanatban ököllel mennél neki a falnak.

-       Igen!!! Azért van, mert féltelek! És az mellett féltem a saját nyomorult életemet! Miért nem lehet engem békén hagyni? Miért kell mindenhova követni, lencsevégre kapni azt is, ha vécére megyek. Minek kell állandóan zaklatni??? Miért nem foglalkozik senki az érzéseimmel?

-       Én foglalkozok…

-       Még nem fejeztem be! Biztos vagyok benne, hogy valami kis beképzelt liba tette, aki be akar jutni a személyes terembe. Hogy lehettek ilyen felelőtlenek a biztonságiak, hogy beengedték őket???? Senkiben nem bízhatok már meg. SENKIBEN! Szégyen ez az egész. Befejeztem! Kész. Nem lesz több koncert. Ha a személyes szabadságom és a boldogságom van veszélyben, akkor inkább ezt választom – kiabálta. Mormogott még valamit az orra alatt, de olyan mély és érthetetlen hangon, hogy nem értettem egy szavát se.

-       Tényleg elhiszed, hogy egy rajongó tette? Elhiszed, hogy azok bántanának, akik a legjobban szeretnek??

-       Nem szeretnek. Te szeretsz. Azt hiszem. Ők a srácot szeretik csillogó fogsorral és vastag pénztárcával – lehalkította a hangját. Felültem mellé. Szomorú volt. Átvette a szomorúság a dühösséget. Megfogtam a másik kezét is, és ujjaimmal átkulcsoltam az övéit.

-       Ez nem igaz. Nem hiheted ezt. Ők kísértek el az utadon egészen idáig. Nem mondhatod ezt. Biztos vagyok benne, hogy más volt. Justin! Hiszel bennem?  - szorítottam meg a kezét.

Bólintott egyet, de nem nézett a szemembe. Talán gondolkodott. Nem lehet ilyen előítéletes minden Belieberrel. A rajongók lehetnek ilyenek, amilyennek mondta őket Justin, de az igaziak sosem. Nem tudnának ilyet tenni.

-       Szeretlek – suttogta. Olyan volt ez a pillanat, mintha a szívemet törte volna össze. Szomorú volt, kétségbeesett, ideges és félt is egyszerre. Mégis tudatta velem, hogy szeret – te. Te tudod, hogy ki lehetett? – kérdezte meg némi csönd után.

Bólintottam. Most már késő volt, hogy megfutamodjak, muszáj volt tudatnom vele. De mi van, ha bántani akarja Dave-et? Bántani fogja, ha megtalálja. Annyi gyűlölet van benne, hogy meg fogja tenni. Akár mennyire is szeretem Justint, nem engedhetem neki, hogy bántsa. Valaha szerettem azt a fiút…

-       Elmondod?

-       Igen. Biztos vagyok benne, hogy a fiú a múltamból. Dave. Ő lehet az.

-       De. Hogy? Ő nincs most itt. Több ezer kilométer választ el tőle… Tévedsz.

-       Lehet. Csakhogy amikor visszaszaladtam a piros pulóverért nekiszaladtam egy embernek. Olyan volt, mint Ő. Csakhogy a szemei bosszútól lángoltak. Láttam. Nem csalhatnak az érzéseim. Szinte biztos vagyok benne hogy Dave volt az.

Megremegett a keze a szorításomban. Mi történhetett? Kérdeztem volna, de csak egy belső hang kiabálta. Nem tudtam megkérdezni. Eltöprengett…

-       Furcsán fog most hangozni, amit mondok. Nem hiszem, hogy az a srác akarna neked keresztbe tenni, aki annyira szeretett. Emlékszem még a szavaira: „Épségben szeretnélek visszakapni.” Az a nyaklánc, amit adott neked. Ahogy rád nézett, miután elköszöntél tőle. Ugyan úgy el volt keseredve, mint most én. Hidd el, egy szerelmes fiú sosem bántaná a lányt akit szeret. Én nem tudnálak bántani – elmosolyodtam. Örültem, hogy vak sötét volt a szobában, hiszen Justin nem láthatta, ahogy a vér az arcomba szökik, majd visszaáramlik a helyére.

-       Szeretlek! Örülök, hogy itt vagy nekem – nem tudtam más mondani neki.

Hiába nem láttuk egymást, nem láttam Őt, mégis azt éreztem, amit Ő érzett. Nem kellett a pillantásából látnom, nem kellett hallgatnom, amit mondd, mégis olyan volt, mintha eggyé forrt volna a lelkünk. Pedig csak egymást öleltük szótlanul. Olyan az életünk ezen szakasza, mint a hullámvasút. Ha akarnánk, se tudnánk kiszállni. Csak fel-le száguldunk. Amikor végre vége a zuhanásnak, olyan, mintha a mennyországig emelkednénk. De aztán ledobnak. Valamit mindig vétkezünk, amitől a pokol egyre mélyebb bugyraiba esünk vissza. Valamin változtatnunk kell. Isten újabb és újabb esélyeket ad, de mi nem élünk vele. ’Kérlek, Istenem, segíts, hogy minden olyan legyen, mint régen…’

 

Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a legújabb részt is:) Remélem tetszett! Az új részt hétfőn töltöm fel:) Aki még nem tette meg, iratkozzon fel és kommenteljen:)

Várjatok, szeretném még megköszönni a rengetek díjat amit tőletek kapok♥