37.Rész~Dave...

A tudat, hogy olyasvalaki bánt, és erőszakoskodik velem, akit pár hónapja még szerettem, teljesen felemésztett. Már nem csak a végtagjaim fájtak, hanem úgy éreztem, mintha a lelkem is megcsorbult volna. Hogy tehette ezt? Ennyire nem tudta tisztelni a döntést, amit hoztam? Csak átvert akkor is, amikor utoljára láttam? De. Lehet, hogy az egész vele töltött időm színjáték volt. Dave! Miért csinálod ezt???

Kiabálni akartam vele, a szemeibe akartam nézni, és kiordítani nekem a tüdőmet is. Az elmúlt időben felhalmozódott félelmemet és a gombócot a torkomban kiadtam volna magamból hatalmas hangzavar kíséretében. Ez a pince, vagy alagút, vagy nem is tudom, hol vagyunk, zengene tőlem. De nem jön ki egy hang se a torkomon. Vagy a sokk hatására, vagy attól, hogy már fikarcnyi erőm sem volt. Össze voltam ütve-vágva, és mindenem fájt. Mégis ordítani akartam, de bárhogy erőlködtem, még mindig csak nyöszörögni voltam képes. Féltem. Mi van, ha megint bántani fog?

Ahogy erőlködtem, újabb és újabb könnypatakok áradtak el a szememben. Lázas voltam. Éreztem, hogy ég az arcom, és a könnycseppek megnyugtató hideget nyújtottak azokon a területeken, ahová elértek. Mintha jégcsapot nyomtak volna az arcomhoz.

-       Dave, Dave! – suttogtam reménytelenül a homályba. Látni akartam. A szemébe akartam nézni. Tudni akartam, hogy a szembe tud-e nézni azok után, amiket tett. Ő lenne Selena gyilkosa? Ő ölte volna meg a nővért? Most, hogy itt van, nem tudom újra elhinni róla. Lehet, hogy a közelsége okozza, és az, hogy régen mennyire közel állt hozzám. Ő csak egy 17 éves srác, nem ölhet embereket. Nem lehet egy gyilkos. Nem irányíthatta az időjárást, amikor Justin házát és az utcát tönkretette. A turnébusz Ő volt. Nem lehetett más. Elrabolt. Csak a miértek gyülekeznek a fejemben, és nem kapok egyik kérdésre sem választ. Fel kellene őket tennem neki. Csak ne félnék tőle annyira.

-       Mi az, már hiányzok? – lépett mellém és a fülembe kiáltotta. Nem is kiáltotta, csak bántotta a fülemet. Minden hang, minden mozdulat fájt. Ez már az ő hangja volt. De közel sem volt olyan békés, mint fél évvel ezelőtt, amikor elbúcsúztunk egymástól.

-       Miért bántasz? Engedj el! Nem akarok itt lenni!

-       Azt elhiszem. Tudod, hogy te mennyit bántottál engem miután elmentél? Tudod, hogy annyiszor törtem össze, ahányszor Justinnal láttalak??

-       Sajnálom – suttogtam. Ebbe bele sem gondoltam – Hogy kerülsz ide? Annyi kérdésem van. Miért nem hívtál fel, miért nem jöttél el, hogy megbeszéljük? Régen annyit beszéltünk.

-       Igen! Az régen volt. RÉGEN! Együtt voltunk, de itt hagytál és nem voltál rám többé kíváncsi. Két hét múlva más fiú karjaiban kerested a boldogságot, és ezt nekem végig kellett néznem! Hogy tudtál ezzel élni? Így elfelejteni? Nem emlékszel a régi ígéreteinkre??!

-       Emlékszem. Ne kiabálj. Megváltozott az óta minden.

-       Csak TE változtál meg – halkította le a hangját, de még mindig erőteljesen beszélt. Hallgatott rám. Még midig tisztel?

-       Nem változtam meg, csak új életet kezdtem, és te ebbe az életbe nem fértél bele. Boldog akartam lenni és úgy nem sikerült volna, ha a múlton rágódom, és utánad vágyódom. Miért raboltál el?

-       Máshogy nem lehetsz az enyém. Megküzdtem érted. Most haza foglak vinni. Enyém leszel megint. Itt hagyod az új életed és visszatérsz a régibe.

-       Szeretem Justint, és itt maradok! Rám fog találni és nem fogsz elvinni sehova! – kiabáltam. Felidegesített – Nem fogom engedni, hogy elvigyél, nem fogok engedelmeskedni neked!

-       Oh, biztos vagy te ebben? – megfogta a torkomat, és egyre közelebb húzódott. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Nem, nem fog bántani. Nem bánthat! Próbáltam erős maradni, de nem sikerült. Újra könnyek szöktek elő.

Olyan erősen szorított. Közben hallottam, ahogy nevet azon, hogy fájdalmat okoz nekem Dave beteg. Eddig nem tudtam, nem vettem észre, hogy bármi baja lenne, de beteg. És én vagyok az elmezavarának okozója, én vagyok az eredete. Magamat hibáztatom. Csak az én hibám. én tettem vele. Én csináltam azt az embert, akivé vált.

-       Eressz el! – suttogtam, mert alig jött ki hang a torkomon – Mit akarsz tőlem?

-       Tőled? Nem akarok tőled semmit. Én TÉGED akarlak. És meg foglak kapni. Akárhogy rikácsolsz a drágalátos barátod után, sosem fog megtalálni. Olyan helyre viszlek, ahol senki nem találhat meg.

-       És mégis meddig fogod ezt az ócska játékot játszani? Hiányozni fogok az embereknek és a kórházba is vissza kell még menni. Ha nem megyek vissza, keresni fognak, és ahogy rájönnek, hogy eltűntem, a rendőrséget is rám fogják uszítani. Justin pedig biztos, hogy már a keresésemre indult!

-       Felejtsd már el azt a szerencsétlent! Ezért csináltam, ezért! Nem akarom, hogy az övé legyél, meg akarom bosszulni, hogy elvett tőled, és hogy ilyen gyorsan eldobtad a szerelmemet!!! – kiabálta.

-       Én szeretem őt. Ha igazán szeretnél, beletörődnél, hogy már tovább léptem, és nem te vagy az többé, akire szükségem van. Régen… régen. Régen olyan jól meg tudtuk beszélni, ami kettőnk között volt. Tudtad, hogy bármikor beszélhetünk. Attól, hogy elszakadunk, és elengedjük a másikat, attól még lehetünk barátok. Azoknak kell lennünk. Burton miatt is. Inkább beleőrültél a fájdalomba, és tönkretetted az idegeimet. Justinnak köszönheted azt is, hogy itt vagyok. Ha ő nem tartotta volna bennem a lelket, lehet, hogy már nem lennék. Illetve de. Ott lennék fenn, és néznélek mindkettőtöket. Azt akartad elérni? – összehúztam a térdeimet, rájuk fektettem a fejemet és átkaroltam őket két karommal.

-       Nem tudtam – elém guggolt, kibontotta térdeimet kezeim szorításából, és megölelt. Furcsa volt. Azt hittem, hogy bántani fog, de e helyett megölelt. És az ölelése olyan volt, mint amikor elbúcsúztunk. Szomorú és talán szánakozó – Nem téged akartalak tönkretenni, hanem Őt – suttogta.

Elgyengült. Mintha nem az az ember lett volna, aki elrabolt, bántott, tönkretett és összetört. Mintha az a srác lett volna, akibe beleszerettem. Gyenge voltam. Hihetetlenül gyenge. De ki kellett szabadulnom a karjai közül. Ő egy bűnöző. Egy gyilkos. A vállamra hajtotta a fejét. Lépnem kellett. Nem szorított annyira, mint előtte, nem tartott annyira magához közel. Egy gyorsa mozdulattal felálltam és szaladni kezdtem. Egy jéghideg téglafal állta az utamat. Kétségbeesetten kapkodni kezdtem a levegőt, és visszanéztem Davere. A homályban látszott gyilkos pillantása. Az a két szempár, akibe beleütköztem azon a koncerten. Éreztem, hogy elgyengülök. Ő egyre közelebb jött, én pedig magamat taszítottam a falhoz. De nem mozdult. Nem ment hátrébb. Kinyújtott kezekkel közeledett. Annyi erő volt bennem, kiáltsak egyet, miközben csúsztam le a kőkemény falon.

-       Ne bánts! Kérlek. Régen szerettél…

A következő másodperben a kőkemény jéghideg betont éreztem magam alatt. Olyan volt, mint maga a jégkirály szíve. Dave…

Sziasztok:) Ezután a befejező részek hetente fognak felkerülni az iskola miatt. :)♥