1.Rész~Itt az idő!

A dupla adag altató hatása kezdte elveszíteni az erejét. Az orvosom mélyen morgó hangja ébresztett fel kómás állapotomból. Itt az idő! A nagy találkozás a szeretteimmel, a családommal. Talán egy új élet kezdete.

-                     Kopp-kopp – hallottam édesanyám, és a többiek hangját, miközben az üvegajtón édesapám csontos keze hallatszott.

~Ugye nincs semmi bajod? Örülünk, hogy meggyógyultál! Aggódtunk érted! Végre felépült a mi nagylányunk! Tudok valamiben segíteni? Nem fáj semmid?

A körülöttem állók kérdésekkel dobáltak. Olyan volt, mint valami labirintus. Ha egyszer választ adtam, újabb és újabb kérdések halmaza rohamozott meg. Rendben van, hogy ennyire örülnek nekem, hiszen napokig virrasztottak a kórterem előtt, minden egyes percben abban reménykedve, nincs komolyabb bajom. Mégis túlzásnak érzem a részükről.

A szüleim, Zack, az idősebb bátyám, a nagyszüleim, a barátom, Dave egész délelőtt velem voltak. A kérdezősködést felváltották a megnyugtató megjegyzések.

~Minden rendben lesz! Vigyázni fogok rád! Burton elköltözik. Nem mehetsz ezen túl kísérő nélkül sehova. Önvédelmi órákra fogsz járni, hogy meg tudd védeni magad! Segítünk neked mindenben! Fel fogsz épülni!

A nagy pillanatot másképp képzeltem el. Ha mindig minden körülötted forog, elbújnál egy kicsit, de csak mosolyogva helyeselned kell.

-                    Hiányoztatok mindannyian, de egy kis levegőhöz juthatok? – hirtelen csöndesség árasztotta el a szoba légterét. Végre! – Köszönöm. Burton nem jön be?

Mindenkit meglepett a reakcióm, legfőképpen magamat. Lehet, hogy néha nem voltunk a legjobb testvérek, úgy harcoltunk egymással, mint két amazon az őserdőben. De voltak pillanatok, amikor csak egymásra számíthattunk, nem volt semmi támpontunk a közelben. Ilyenen voltak a szerelmi bánatok, a csalódások, az erőszakosság, a durva ordítozás esténként, ami rendszeressé vált.

-                    Otthon van, alszik. A tegnapi buli után másnaposan fetreng a galérián. Nem tudtuk rábeszélni a korán kelésre. Majd holnap talán bejön ő is – felet Zack a kérdésemre, de láttam szemeiben, hogy valami nincs rendben. Nem fog bejönni…

-                    Feloszlatom a családi látogatást, a betegnek pihennie kell! – sietett be az orvos a kórterembe, és kitessékelt mindenkit. Fellélegezhettem egy kicsit – Nem sokára jön az ebédje! Jó étvágyat hozzá!

Ha csak a kórházi kosztra gondolok, egyből rosszul leszek, nemhogy még jó étvágyam is legyen hozzá. Az a szerencse, hogy eddig a napjaim nagy részét végig aludtam, nem volt szükségem nagyobb mennyiségű tápanyagra. Most kénytelen leszek enni belőle a saját érdekemben.

Alig pár perccel az aggódó családom kitessékelése után megjött a napi ebéd. Egy darabig csak néztem az ismeretlen termékekből készült ételt. Pár falatot lenyomtam a torkomon. Ilyenkor, több nap kihagyásnyi önimádás után újra elöntött a büszkeség. Igen, sikerült!

Délután felé járt már az óra, én pedig kezdtem fáradni. Az egész napos izgalmak kimerítettek teljesen. Lehet, hogy nem teljesen ilyen fogadtatást vártam, de ismerem már őket. Azért aggódnak ennyire, mert szeretnek. Ha színészkednének, már észrevettem volna. Nagy színészi képessége pedig nincs a családomnak. Ez már egy másik generáció.

Megint elnyomott az álmosság. Újra álomra hajtottam a fejemet, de amint az lenni szokott, újból nem sikerült álmodni. Néha vannak különös álmaim, de azokból általában úgy kelek fel, hogy szaporán veszem a levegőt, verejtékezek. Esetleg még sikítok is. Mondhatni extrém álmodozónak számítok. Amiket alvás közben látok, az nagyjából emberfeletti.

Morcosan keltem fel a fehér párnák között. Mosollyal az arcomon szálltam volna ki a takaró alól, de rá kellett jönnöm, hogy az infúziós csövek nem engedik, hogy elmenjek. Talán túl családi volt a délelőtti időszak, ezért gondolhattam azt, hogy otthon vagyok. Még várnom kell pár hetet a csodára.

-                    Haho! – valaki benyitott a kórterembe. Ismeretlen volt a hangja, azt hittem, hogy egy rezidens, vagy egy helyettesítő orvos. Talán egy mentős.

Megdörzsöltem álmos pilláimat. Észrevettem egy lufit az ismeretlen kezében. Fiatal volt, talán még kiskorú. Szőke hajára terelődött figyelmem, habár még nem láttam tisztán. A napfény visszavert valamit, éles csillogással. A fülbevaló.

-                    Neked is! – nyöszörögtem álmosan. Szemem megakadt a szivárvány színeiben pompázó léggömbön. Talán valami ajándék?

Megint megdörzsöltem szememet, hátha világosodni kezd a kép. Ez az ötletem is csak egy homályos folttá vált a ködben. Amit láttam: egy idegen.