Bevezető~

Most kórházban fekszek, infúzióra kötve. Zúg a fejem, sajognak a végtagjaim, hatalmas fájdalmaim vannak, szó szerint szenvedek. De az is lehet, hogy csak magamat szenvedtetem.  Vagy amiatt, hogy nem jöhet be hozzám senki a kórterembe, vagy, mert elmúlt a fájdalomcsillapító hatása vagy a második gyógyszer után sem jobb a helyzet. De hogy hogyan is kerültem ide, azt hosszú lenne elmondani, és fájdalmas, mert minden erőmön azon vagyok, hogy elfelejtsem, és azt is, aki okozta nekem. De erőt veszek magamon, erős lány vagyok. Röviden, és tömören.

A gond megint csak én voltam, ez a bájos arc egyszerre dühöngő kamasszá tud avanzsálódni. Ez a családom vérében van, az erőszakosság, az állhatatosság. Talán néha ezért okoz hatalmas problémát a beilleszkedés. Próbálom magamról lemosni, de mondtam, a véremben van. Tehát a bátyámmal veszekedtünk a közös szobánk galériáján, ahova nekem egyébként szigorúan tilos belépnem. Ha lenne a galériám ajtó, ez állna rajta: ~Pasi tanya! Ha belépsz, meghalsz!~ Burton egy heves mozdulattal lelökött a magasból. Éreztem, hogy zuhanok, torkomon nem jönnek ki a hangok. Csak arra emlékszem, hogy itt keltem fel a szürke falak között. Kinn virraszt az egész családom és a barátom napok óta a kórterem előtt, de csak ablakon keresztül láthatok mindent. Ez fáj talán a legjobban. A bátyám most úgy néz ki, mintha  ettől olyan ember lenne, aki büszke leget magára. Túlságosan is beképzelt lett, még csak egy könnycseppet sem eresztett értem. Egy remény csillog csak a szememben, hogy nem is olyan sokára a családom mellettem lehet. Ez az egyetlen, ami boldoggá tesz ebben a pillanatban, erősnek tűnök tőle.

Így jutottam el idáig. Nagy út vár még rám a teljes boldogságig.