17.Rész~Veled?

Magas sötétzöld fenyőfák magasodtak végig az út mentén, halvány ködben elveszve. A reggeli köd még jobban elnyomta borús érzéseimet. Nagyon régóta úton voltunk, nem tudnám megmondani mióta. Egy röpke pillantásra sem méltattam eddig Justint, aki a körülmények hatása, és az út hosszúsága miatt igencsak ki lehetett merülve. Inkább saját gondolataimon őrlődtem.  Oda-vissza csavartam magamban a történeteket, és végül egy olyan magyarázatot találtam ki, amit legrosszabb rémálmaimban sem akarnék. Bár ha belegondolok, már most rosszabb helyzetben érzem magam, mint amit kibír a képzelőerőm. Nagyon is szeretnék most egy olyan álomban lenni, ahol hatméteres fekete pókok elől rohanok egy sötét erdőben. Inkább kapjanak el ezerszer, minthogy valakit vérben fürödve lássak feküdni. Egész pókhadsereg üldözhetne a tiltott rengetegben, csak legyen ennek vége.

Minden erőmön azon voltam, hogy kitöröljem magamból ezt a furcsa gondolatot, de minél többször átfutottam magam rajta, annál valószínűbbnek tűnt. Mi van, ha valaki szándékosan akar keresztbe tenni nekünk? Ez nem az első ember volt, aki rövid idő alatt kihullt körülöttünk. Ott volt például a nővér, most pedig egy közelebb álló embert veszítettünk el. De bárhogy agyalok, nem tudom elképzelni, hogy ki tehette. Nincsenek ellenségeim, a világ ezen a részén, pedig senkit nem ismerek. Ki árthat nekünk? Justin titkol el valamit?

Justin felé fordultam, aki még mindig erősen az útra koncentrált. Fél kézzel a kormányt fogta, másik kezével pedig idegesen keresett valamit. Nem tudtam még sokáig megszólalni. Amikor elhatároztam, hogy végre kérdezek valamit, inamba szállt a bátorság. Egész úton csendben ültünk egymás mellet. Justin csak annyit kért, hogy bízzak benne. Ebben az egy dologban biztos voltam. Bízok benne.

Miután már teljesen elvesztettem az időérzékemet, nagyjából egy óra múlva megállt az autó egy sáros dombos területen. Hangosan felsóhajtottam. Jusinnak ezzel jelet próbáltam adni, de nem vette észre, azt hiszem. Csak kiszállt az autóból, keserves arccal kinyitotta az autó hátulját, és elkezdett kipakolni.

Mit akar itt a semmi közepén? Tudja, egyáltalán hol vagyunk? Miért hozott ide? Haza akarok menni…

-       Még mindig bízol bennem? – odaállt mellém Justin, akinek most ugyan nem láttam könnycseppeket a szemében, de az arca nedves volt. Csak csendesen bólintottam.

-       Justin! Látom az arcodon, hogy fáj! Menjünk haza, ne szenvedtesd magad… - Próbáltam a lehető legudvariasabban hazavitetni magam vele. Hiába a hosszú út, nem érdekelt.

-       Pár napig muszáj távol lennem mindenkitől – suttogta erőtlenül, miközben egyre jobban eluralkodott rajta az álmosság.

-       Akkor vigyél haza – förmedtem rá erőszakosabban a kelleténél.

Hozzám vágta szabályosan a kocsi kulcsot, majd dühösen hozzákezdett egy nagy sátor felállításához. Fogtam a kocsi kulcsot, és elindultam az erdő mélyére. Egy kis hegyi séta már nem árthat. Egyébként sem árt felfedezni a terepet, hogyha már itt rekedtünk pár napra.

Hogy mért nem megyek el? Hát azért mert gyáva vagyok. A semmi közepén, ahol egy árva elveszett lélek sem botorkál, mit kezdenék egy autóval, amit még vezetni sem tudok? Órákig kóvályogtam a fák között, de nem mertem nagyon bemenni a fenyvesek sűrűjébe, hisz nem találtam volna vissza. A sátor mellet hatalmas világosságot láttam, és füstöt. Justin tüzet rakhatott…

Ott ült egy nagy farönkön, és rezzenéstelenül bámulta a tüzet, ahogy jobbra, balra pattogtak az izzó parázs aranyszínű darabjai. Hallotta, hogy megérkezek, mégsem tett semmit. Csak ült tovább, és neszelt.

-       Nem fogsz többet hozzám szólni?  - bukott ki belőlem. Egyre közelebb léptem hozzá, de mintha nem hallotta volna. Játszik velem. Pedig elfogadtam, hogy a semmi közepén nomád körülmények között szeretne lenni távol a világ minden bajától, és a lehető legmesszebb minden embertől. Amikor már egy lépésre álltam tőle, felemelte fejét, és szánakozva megrázta.

Leültem mellé, és átkaroltam, majd karjaiba húzódtam. A tábortűz mellett egymást melegítettük, amikor Justin egy pillanat alatt elkezdett hangosan sírni, és könnyeit törölgetni.

-       Azt hittem te legalább mellettem vagy! Azt hittem lesz valaki velem, reméltem, hogy nem veszítelek el! De sosem voltál az enyém! Azt se tudom szeretsz-e…

-       Szeretlek Justin, nyugodj meg, minden rendben lesz – próbáltam megnyugtatni, és még szorosabban átölelni.

-       Már hogy lenne rendben? Elvesztettem a hitemet… - ellökött magától, felállt, majd kiabálni kezdett – Nem tudsz te rólam semmit! Mit keresek én itt veled?

Sziasztok! Remélem tetszik a történetem! Ha van egy kis időtök, nézzetek be a Galériába is :)*Pearly