Minden rossz elkezdődik: 18.Rész~Már minden rendben?

’Velem?’ Igazából egyáltalán nem kell velem lenni, én sosem erőltettem a dolgot. Én elmondtam már, hogy haza kellene mennünk, és nem akarok itt lenni, a semmi közepén. A civilizált világtól legalább 300 mérföldre. Kezdem unni azt, hogy állandóan megy valamiért a veszekedés, a cirkusz. Ha éppen szent a béke, akkor kihal körülünk minden emberszámba vehető lény. Inkább halnék meg otthon, úgy, hogy a bátyám az utolsó perceimig szívná a véremet, de legalább azokkal lehetnék, akik szeretnek.. és akit viszont szeretek…

Igen, pontosan már nem tudom hova rakni a viselkedését Justinnak. Csak teher vagyok a vállán, aki azért kellett, hogy valaki összerakosgassa törött szíve darabkáit, és hogy elfelejtse szakítását Selenával.

Leginkább magamból van a legjobban elegem. Újra előjött agresszív énem, ami ha tehetné, most egy hatalmas botrányt csinálna, és ordítozna. De ezzel nincs is túl nagy problémám. Kisebb megerőltetések nélkül is sikerül kordában tartani magamat. Kezdek olyan lenni, amitől mindig is irtóztam. Hisztis vagyok. Tudom, mennyire undorító tulajdonság, főleg ahogy rajtam jön ki. Kedvem támadna véget vetni ennek az egész gyógyulásnak. Örökre…

Fogtam magamat, és bevándoroltam a sátorba, hátha ott nyugodtan tudok majd gondolkodni. Szerencsémre Justin békén hagyott, és nem jött utánam. Hiányzott már a magány. Szemeimet kisírva ültem a hideg sátorban. Nem tudtam miért sírok, csak egyszerűen jól esett. Ha valaki megkérdezte volna, miért csinálom, az lett volna rá a válasz, hogy mert jólesik. Átmentem depressziós, hisztis kotralékká.

A kívül lángoló tábortűz lobogása kezdett alábbhagyni, a parázs pattogása egyre kevésbé hallatszott már. Az éjjeli szentjánosbogarak körben repkedtek az átlátszó sátor felett. Hihetetlenül gyönyörűek voltak, egész éjjel élveztem volna a társaságukat. De a szememre nehezedett kimerültségem, egyre nehezebbek lettek a szempilláim. Már majdnem eltettem a mai nap fáradalmait holnapra, amikor Justin belépett a sátorba, és a szemembe világított egy zseblámpával. Ahogy meglátta, hogy hunyorgok az erős fénytől, lekapcsolta, és mellém bújt. Fejét a vállamra fektette, egyre gyorsabban vette a levegőt. Arcomat megsimította, orrával óvatosan a fülemet, majd a nyakamat kezdte el piszkálni. Azt kívántam, bárcsak bűntudata lenne, és bocsánatot kérne…

Megölelt, és gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Olyan megbánóan csókolt, olyan sok szenvedéllyel, mint még sosem. Olyan közel volt hozzám, ahogy még nem éreztem soha. Elhaltak kétes érzéseim, elmúlt minden baj, ami eddig gyötört, egyszerre melegség járta át a testem, boldog voltam legalább pár másodpercig. Nem tudtam Justin gyengédségének ellen állni, percekig forró csókokban forrunk össze. Talán erre vágytam ez idáig, hogy bizonyítsa be, mennyire fontos is vagyok neki. Hogy ne csak mondja, tegyen is érte.

- Nem akarok veszekedni többet – felém hajolt, majd megbánóan a fülembe suttogta – Szeretlek, tényleg – újra magához ölelt, megsimogatta az arcomat, majd újra magyarázkodni kezdett – Én tényleg nagyon…

- Sss! Maradj, nem kell magyarázkodnod. Én is szeretlek – Újra és újra megcsókoltam, amíg mind a ketten el nem fáradtunk teljesen. Egész éjszaka rajtam aludt. Amikor reggel felkeltem különleges illatát érezhettem, és puha kezei érintését, ahogy átkarolnak. Ilyen boldogan még nem ébredtem. Ahogy a tegnapi napnak vége lett, úgy hagytam magam mögött minden kétségem. Megpusziltam finom, puha arcát. Ahogy végig gondoltam az előző estét, mosoly húzódott az ajkaimra.

~Justin szemszöge

Az ő karjaiban felkelni… álmomban sem lehettem volna szebb helyen. Miközben én alvást tettetek, ő az arcomat puszilgatja, és mosolyog. Ha tudná, milyen gyönyörű még reggel is. Ha tudná, hogy fenn vagyok, és róla álmodozok. Ha tudná, mennyire szükségem van rá…

Egy óvatlan pillanatban, amikor lehunyta szemeit, leugrottam róla, nyakához másztam és fújni kezdtem; egy pillanat leforgása alatt. Úgy megijedt, és olyan aranyosan nevetett, hogy én is vele nevettem. Pecekig egymást figuráztuk, amikor egyszer csak elkezdett ütni párnákkal.

- Justin! Te normális vagy? Azt hittem mindjárt itt halok meg, úgy megijesztettél. Nem engedem meg, hogy ilyet csinálj! – kelt ki magából, de nem bizonyult jó színésznek, mert a végét teljesen elnevette.

- Nem engeded? – húztam, vontam minden kérdésemet, hogy kicsit játszadozzak vele. Végre azt éreztem, képben vagyunk egymással. Jó úton haladunk…

- Hát. Neked talán megengedem. De senki másnak – hangja romantikusan csengett, nem bírtam ki anélkül, hogy újra és újra ajkait érintsem.

Délelőtt elterveztük, hogy felderítjük az erdő mélyét. Elmentünk egy kiadós túrázásra. Egész úton nevettünk, estünk-keltünk a nagy sárban. Pár óra múlva úgy néztünk ki, mint akik az őserdőből szabadultak.

- Justin!! – kiáltotta el magát Leena, amire ijedten a segítségére mentem – Az ott, ott, ott, mi az? - elfehéredett az arca, és a teteje felé mutatott. A biztonság kedvéért hátráltam egy lépést, úgy kerestem az ágak között rejlő szörnyeteget.

- Hol? Mi az? Nem látom! – néztem Leenára értetlenül, és tovább kerestem a rejtélyes állatot.

Leena a hátam mögé settenkedett, és úgy elkezdett csiklandozni, hogy úgy ellöktem magamtól mindent, mintha muszáj lett volna. Ugráltam össze-vissza, nevetésem pedig nem akart szűnni. Igen, visszakaptam a reggeli meglepetést.

Egy hirtelen mozdulattal egy kisebb szakadék felé ugrottam, és már nem tudtam megállítani magam, hogy le ne essek. Megragadtam Leena karját, és magammal rántottam.

- Ááá! – kiáltottam fel, majd élesen zihálni kezdtem.

Csak alig két métert zuhantunk, mégis kivert a verejték. Azt hittem, odaveszünk. Tényleg elhittem, hogy a világ legmélyebb szakadékában veszünk. Amint földet értünk, egy halom sárba loccsantunk bele. Életem legfélelmetesebb zuhanása volt, de az érkezés a világ legjobb mókája volt.

Felálltam, és elkezdtem sárral dobálózni. Leena is csatlakozott, tetőtől talpig hemperegtünk a barna, nyálkás maszlagban.