35.Rész~Szellemvasút

Elindultunk a szellemvasúttal nagy zakatolással. Amikor minden elsötétedett, hallottunk pár sikítást a hátunk mögül. Ijesztő volt, bevallom, nagyon féltem, de összeszedtem magam. Büszke voltam, hogy most én védem meg Justint, a sok önfeláldozása óta. Él feleltem érte.

Az első tíz méter után felvillant egy vörös szempár előttünk.

-       Hát ez nagyon félelmetes – nevetett Justin és kezeivel kapálózni kezdett. Szegény, ráhoztam a szívbajt. Pár másodpercet vártam, és…

-       Váááá – üvöltöttem bele a fülébe, és kezeimmel a pulóverébe kapaszkodtam.

-       Áááá – üvöltött fel egy hatalmasat, azt hittem kiugrik a helyéről. Még jó, hogy sötét volt, ezért nem látta senki. Mindenki rajta nevetett volna. Szorosan átöleltem, és a fülébe suttogtam, hogy csak én voltam. Talán megnyugodni látszott a homályban, mert zaklatott levegővételei kezdtek visszalassulni szokásos tempójukba.

Világító baglyok, hatalmas piros fényekkel megvilágított pókok töménytelen pókhálóval a hátukon vicsorítottak ránk a magasról. Volt ott boszorkány, sátán, kaszás alak, minden, amitől félni lehet, de nem mozdultak. Csak egyhelyben billegtek és villogtak. Egyszer csak felénk ugrott valami és… belekapott Justin hajába. Ordítozni kezdett, mire az ijesztő nagy rongy koponyával a feje helyén távolodni kezdett. Nevetnem kellett. Nem bírtam ki nevetés nélkül, hisz annyira reménytelenül vicces volt. Szerintem jobban félt attól, hogy fog kinézni, minthogy valami belekapott a hajába a magasból. Átkaroltam Justint, és megsimítottam a haját. Fényt láttam közeledni, remény csillogott mind a kettőnk szemében. Aztán jött egy tükör. Mind a ketten belenéztünk, de bármilyen hihetetlenül is hangzik, csak Justin tükörképe látszódott.

-       Jézusom! - suttogtam Justin fülébe, mire felém fordult, de… a tükörképe úgy maradt és a szemei feketévé változtak. És sikított a kép.

-       Áááá – kezdtem el sikítani a lehető legélesebb hangon. Mire kiértünk az alagútból már teljesen Justin karjába fúrtam magamat. Ő pedig az enyémbe.

-       Huh – lélegeztünk fel mind a ketten amikor kiszabadultunk a szellemvasútból

-       Drágám! Te ezt nevezed megvédésnek? Úgy megijedtem, hogy azt hittem ott nyomban kiugrok az ülésből – magához húzott és nevetni kezdett.

-       Tudod, hogy mennyire szeretlek? – kiabáltam neki kitárt karokkal, és az övéibe ugrottam.  Nevetésünktől hangos volt a fél vidámpark. Este hat óra előtt tíz perccel indultunk el haza.

Kézen fogva sétáltunk hazafelé a parkon keresztül. A szél gyengén lengedezett, épphogy belekapott a hajamba. Hűvös volt a délután, amitől kicsit fázni kezdtem. Justin átkarolt, úgy lépkedtünk tovább.

Most először voltunk mind a ketten álruha nélkül az emberek között. Mindenki sietősen szaladt el mellettünk. Sok kimerült ember, aki a családjához sietett, miközben próbálta leküzdeni a napi stresszt, és nem a családjára hárítani a rosszkedvét. A másik fele a fiatalság volt. Ők azért siettek, hogy még a szülők előtt hazaérjenek, és ne tudják meg, hogy nem is egész nap otthon voltak. Az idős házaspárok már hamarabb elmentek. Csak elvétve volt egy-két ember körülöttünk, de nem foglalkoztak velünk. Végre egy kis csend és nyugalom.

Igazából ez a mai nap valami elképesztően jó volt. Nagyon rég nem nevettem és nem rettegtem ennyit. Az utóbbi mondjuk nem igaz, de jól hangzik. Minden nap eszembe jut Dave és az a srác, aki ő lehetett az után a koncert után. Eszembe jut a feldúlt utca, a megrongált házunk, és a szétdobált turnébusz. A meghalt nővér. Selena vérben megfulladva. Annyi rejtély, ami körbevesz minket. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy horrorfilmben. Vagy egy sorozatban.  Ha még több vér is folyt volna, tényleg elhittem volna, hogy a Vámpírnaplók legújabb epizódjában vagyunk.

Leültünk egy padra egymás mellé, és a fényképeket nézegettük, amiket csinált Justin a telefonjával. Nem is emlékszem rá, hogy előtte csináltunk volna közös képet. Az első közös képünk egy rózsaszín vattacukor felhővel a kezünkben. Akár a filmekben. Vajon mi lesz a vége??

-       Köszönöm, Justin – fordultam felé, miközben jobban megszorítottam a kezét.

-       Mit köszönsz? – mosolyodott el, mint az árva bárányka, aki nem tud semmiről. Tudta. Tudnia kellett. Csak hallani akarta a számból.

-       A mai napot. Hogy veled lehettem.

-       Eddig is velem voltál – nevette el magát. Kicsit fejébe szállt a boldogság, de attól még ellenállhatatlanul aranyos volt.

-       Menj a fenébe Justin! Akkor azt sem mondom, hogy szeretlek – összekulcsoltam a karjaimat, és kinyújtottam rá a nyelvemet.

-       Ne nyújtogasd a nyelvedet, mert még elkapom! – nevetett, elkapta a derekamat, és mint a kiéhezett nőstény elkapta az ajkaimat, és marcangolni kezdte. ( Hát ez egy elég béna hasonlat volt a részemről, de abban a pillanatban teljesen olyan volt. Csak nem nőstény. Jó. Mint egy kiéhezett fenevad.) Ott álltunk a park közepén, miközben már szinte teljesen besötétedett. Hűvös volt. Kezdett beköszönteni az ősz. Justin közelében nem éreztem annyira a hideget. A szeretete felmelegített. A következő pillanatban:

-       Áááááá – sikítottam hirtelen. Valami megragadta a ruhámat, és rángatni kezdte – Justin, Justin, segíts!!!

Sziasztok! Meghoztam az új részt, bár előzőhöz alig kommenteltetek:( Nem baj, megbocsátok, ha ehhez a részhez írtok sokat :D:D Ígérem, a következő rész hosszabb lesz. 

Szavazhattatok jobb oldalon az új történetről. Nem tudom, hányan fogjátok olvasni, de aki olvassa ezt a történetet azt meg szeretnélek kérni titeket, hogy csatlakozzatok ehhez a csoporthoz: https://www.facebook.com/groups/608103402563811/

Itt minden információt megtaláltok a történetről, és a legújabb történetemről is.:)

34.Rész~Vidámpark

Egymás karjai közt aludtunk el. Nem aludhattuk az igazak álmát sokáig, hiszen Justinnak ezer meg egy programja volt a következő napra. Vele akartam menni, bekukkantást nyerni, hogyan is mennek a nagymenő TV programokban az adások, hogy kezdődik a felvétel, hogyan tartják az operatőrök a hatalmas kamerákat, amik a vállukra nehezednek. Mindig is vágytam rá, hogy megtudjam, hogyan működik egy műsor. Justin ezen a napon Alan Carr-hoz, a fecsegő emberhez volt behívatva. Különösen izgatott lettem, amikor megtudtam, mert imádtam a fazont. Hatalmas poénjai voltak, és nem szégyellte világgá kürtölni, akkor se, ha ezzel megalázott egy-egy hírességet. Megszállottjává váltam a férfinek. Amikor műsora volt a Tv-ben, ott ültem a készülék előtt és vártam köröm rágva, hogy elkezdődjön. Ha valaki azt mondta, hogy humor vagy, hogy humorista, feltétlenül ő volt az első, aki eszembe jutott. Hát az ő műsorába igyekeztünk délelőtt 9 órakor. A műsor felvétele 10-kor fog kezdődni, addig is oda kellett érnünk, és felkészíteni Justint a kérdésekre, és elvinni előtte a sminkszobába.

Hát nem is kell mondanom, mekkora élvezet volt ott lenni. Alan a kezdetektől fogva kedves volt, akkor is, amikor a műsor előtt találkoztunk vele a színfalak mögött. Még mindig nem hagyta el eszméletlen poénjait.

-       Ladies and gentlemen. Welcome the biggest star on the planet Mr. Justin Bieber! –(Hölgyeim és uraim. Üdvözöljék a legnagyobb sztárt a bolygón, Mr. Justin Bieber-t!) kiabálta, és abban a pillanatban Justin felszaladt a színpadra, és egy álarcot rakott Alan arcára.

https://www.youtube.com/watch?v=Wrvyxg9j7Yk

Hálás voltam a fickónak. Felvillanyozta mind a kettőnk hangulatát. Igaz, hogy nem beszéltem vele sokat, de ott ültem a színfalak mögött, és könny csorgatva néztem a műsorát. Folytak a könnyeim, a nevetéstől. Már nem is emlékszem rá, mikor tudtam így nevetni…

Justin boldogan szaladt oda hozzám az interjú után. Szinte a földbe döngölt, annyira örült. Rám ugrott. Majdnem mind a ketten elborultunk.

-  Hééj, ezt csak én csinálhatom, jó? – egy szende mosolyt küldött felém, majd elnevette magát. Jó. Ha ilyen hatással van rá ez az ember, akkor mindenhova magunkkal visszük.

Ezen a napon nem is csináltunk semmi mást. Visszamentünk a turnébuszba, és beszélgettünk, amíg újabb állomásunkat elértük. Azután egy hotelben kötöttünk ki, monda hogy nem lesz kényelmes minden nap a buszban aludni. Szerintem kényelmes volt. Egy éjszakára legalább is. Szerettem azt a buszt, olyan kis otthonos volt.

Este, a hotelben beleültünk egy forró vizes kádban, és folytattuk, amit elkezdtünk sok-sok órával előtte. Megeredt a nyelvem, és láthatóan Justint sem zavarta. Csak mosolygott és bólogatott, amikor rám tört a megállíthatatlan pletyka roham. Őt sem kellett azért félteni. Mesélte nekem a legcikibb történeteit, amik történtek vele az elmúlt években. Annyira kifáradtunk a sok beszédben, hogy utána egyből elaludtunk. Én Justin mellkasára húzódtam, Ő pedig átkarolt…

Reggel meglepődve keltem fel, hogy üres mellettem az ágy. Csak az összetúrt takaró van egy kupacra dobálva, de Justin sehol. Eléggé mélyen aludhattam, ha azt sem vettem észre, hogy eltol magától és kimegy a szobából. Óra után fürkésztem a tekintetemmel, de nem volt a fal egyik felén sem. Belenyugodtam, hogy nem tudom, az időt, visszafeküdtem az ágyba. Percekkel később szuszogásom egyenletessé vált, elnyomott újra az álom.

*Justin szemszöge*

Amikor felkeltem, már fél tíz után járt hat perccel. Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, amiben még ott aludt egy halvány mosollyal a száján Leena.  Nem volt szívem felkelteni. Elmentem egy kis kajáért, mert a hasam majd kilyukadt az éhségtől. Arra ébredtem, hogy mérges morgással figyelmeztet: Egyél, egyél, egyél!

Ettem egy nagy szendvicset, majd beültem a TV elé, és azt kapcsolgattam. Unalom és unalom. Mért nem lehet normális adást adni? Már negyed tizenkettő elmúlt négy perccel. Felmentem a szobámba, megnézni, Leena felébredt-e már. Amikor felértem, szívmelengető látvány fogadott.

Félig kitakarózva feküdt az ágyamon és egyik kezével magához szorította takaróját, aludt. Olyan volt, mint egy álmos játék mackó. Nem akartam felébreszteni.

-  Leena! – másztam az ágyba, és megsimogattam az arcát – Fel kell kelni, kis álomszuszék, dél van! – ahogy meghallotta, egyből felült az ágyban. Kómásan rám nézett és mosolyogni kezdett.

-  Most ugye, csak ugratsz? Mindig reggel nyolckor legkésőbb kimászok az ágyból. Egyszer felkeltem, de nem voltál itt, úgyhogy visszaaludtam – nézett rám szomorkás arccal. Adtam neki egy puszit, jelezve, hogy sajnálom.

-  Ki az ágyból, öltözzünk fel, mert mindjárt megyünk ebédelni valahova, azután pedig terveim vannak veled – tudattam a mai programot vele. Azt terveztem, hogy ma délután elviszem sétálni. Egész véletlenül majd a vidámpark felé tévedünk, és ott töltjük a délután további részét.

Beültünk egy étterembe. Rajtam volt a szokásos álruha, amíg be nem értünk az épületbe. Kapucnis pulóver és napszemüveg. Sosem árt az elővigyázatosság. Mindenki figyelhet, és bárhonnan előrohanhat egy tömegnyi rajongó. Hála Istennek, a mai nap megkíméltek ezzel. Szerettem őket, de néha nem akartam, hogy minden pillanatomban ott legyenek. Máskor viszont önként mentem oda hozzájuk, amikor láttam, hogy ott kuksoltak az ’I love Justin Bieber’-es pólójukban, amit a fejem díszített.

A kiadós reggeli után elvitt Justin vásárolni. Kaptam tőle egy táskát. Gyönyörű volt, és számomra megfizethetetlen. Hihetetlenül hálás voltam érte, pedig nem vártam volna. Nem kértem volna sosem, hogy költsön rám.

Ezek után egy parkba tévedtünk. Gondozott volt, tele volt az égbe magasló fákkal és piros fapadokkal. Meleg volt kinn, nagyon meleg. Alig volt egy árva lélek a napon, mindenki az árnyékban üldögélt. Néhányan a fűben piknikeztek.

-       Mindjárt itt vagyunk! – szólaltam meg hirtelen – befogom a szemed, hogy meglepetés lehessen – kezeit az arcára tapasztottam, és vezettem. Amikor odaértünk, belesuttogtam a fülébe, hogy készüljön fel, mert ideértünk.

Egy hatalmas tábla díszelgett előttünk, ezzel a felirattal: VIDÁMPARK.

*Leena szemszöge*

Ez volt aztán a meglepetés. Ez a nap olyan volt, mintha megtartottuk volna az első, elmaradt randinkat.

Legelőször az óriáskerékhez szaladtunk, majd a körhintához mentünk. Vett nekünk Justin egy hatalmas rózsaszín vattacukrot, amivel le is fényképezett a telefonjával. Amint elmajszoltuk az édességet, Juss a hullámvasúthoz húzott. Újra és újra végigmentünk rajta, nem akartunk kiszállni belőle. Félelmetes volt, de nagyon élveztem. Fel, és le, fel és zuhanás a mélybe. Apropó zuhanás… valaki mögöttünk nagyon félhetett, mert végig sikítozott mögöttem három menetet, és a dobhártyám darabokban volt.

-       Annyira jó, hogy elhoztál ide! – ugrottam Justin nyakába. Annyira boldog voltam, mint mikor először ülhettem fel a kisvasútra – szeretlek – suttogtam, majd lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam a szájára – Eljössz a szellemvasútra?

-       Ott ugye sötét van? – nézett rám kikerekedett szemekkel. Sötét van, hogy ne lenne sötét, különben ki ijedne meg? Persze, Justin fél a sötétben.

-       Igen sötét van. Héjj, vigyázok rád, azt hiszem most jött el az idő, hogy egy kicsit forduljon a kocka.

-       De nagyon vigyázz rám – kacsintott egyet, és beültetett a vasútba. Pár perccel később vak sötétség lett, és zakatolva elindult a vonat.

Justin becsatolta a biztonsági övet, és hozzám húzódott. Egymásba kulcsolva indultunk el szembenézni legféltettebb félelmeinkkel…

 

Sziasztok, Bocsi a késésért, remélem tetszik azért ez a rész is:) pusz

http://codyfirststory.blogspot.hu/ új rész itt!

33.Rész~Vétkezünk

Nem figyelt a segélykiáltásaimra, mintha elnyelte volna egy másik világ. Mintha megszűnt volna kettőnk között a kommunikáció varázsa, és hiába próbálkoztunk volna megértetni magunkat, minden kísérletünk kudarcba fulladt volna. Így történt. Nem hallotta meg kétségbeesett hangomat, ahogy az ő neve után kiállt. Csak állt egy helyben, megmerevedve, mint azok, akik trauma áldozatai lettek.

Felkászálódtam a földről, miután minden egyes bőröndöt levakartam magamról. Fellépkedtem a lépcsőfokokon, átkaroltam Justin derekát. Valahogy ezzel próbáltam megnyugtatni. Biztos voltam benne, hogy a dermedtség után a következő reakciója az lesz, hogy dühöngeni kezd, mint egy idegbajos, és megbánt mindenkit maga körül. Biztos voltam benne, hogy hülyeséget fog csinálni hirtelen felindulásból, pedig nem tudtam, mi tárul majd elém.

Ott álltam mögötte szorosan. A turnébusz belseje olyan volt, mint amiben bombát robbantottak volna. Minden szanaszét hevert a földön, mindent megrongáltak. Egy darab holmiról sem lehetett azt mondani, hogy épen maradt volna. Úgy nézett ki, mintha valaki keresett volna valamit. A párnák széttépve szanaszét dobálva hevertek a földtől a plafonig minden lehetséges helyen, a fiókok kirángatva a helyükről, és minden, ami bennük volt, a földre volt borítva. És ez még csak a kezdet volt. MINDEN, tényleg minden át lett forgatva. Még a függönyt is letépték a helyéről. Ez már nem volt vicces. Valaki nagyon csúnya tréfát űz velünk. Ez már nem gyerekjáték.

-       Hívom a rendőrséget – fordult felém Justin. A lehető legjobb ötlet volt a rendőrséget hívni. Mielőtt még valakinek komolyabb baja esik…

-       Justin. Mit gondolsz, ki lehetett az?

-       Nem tudom. Fogalmam sincs. Szólok Scooter-nek, és lerendezem a dolgot a rendőrökkel is. Van egy kis dolgom. Addig jobb lesz, ha valahova biztonságba helyezlek. Majd valaki vigyázni fog rád, miközben alszol. Pihenned kell. Keresünk másik buszt. Jó? – felemelte az államat, miközben hozzám beszélt. A szemei most inkább az aggodalomtól csillogtak, minthogy a boldogságtól.

Tényleg kaptunk egy másik buszt. Kenny vigyázott rám a busz előterében, miközben próbáltam megnyugodni, és álomra hajtani megfeszített idegszálaimat. A furcsa az, hogy semmi mást nem rongáltak meg, csak Justin buszát. Valaki. Valaki… Mi van, ha az a valaki épp Dave? Lehet, hogy őrültségnek hangzik. Lehet, hogy nem is ő volt az, akivel összeütköztem. Csak összetévesztettem valakivel. Csak egy látomás volt. És ha nem? Ha nem? Elmondjam Justinnak? Félek tőle. Nem akarom, hogy ezzel újabb port kavarjak kettőnk között. Muszáj… Órákon keresztül forgolódtam az ágyban, hol ledobtam magamról a takarót, hol visszahúztam. Végül csak magamhoz öleltem, és úgy próbáltam meg elaludni. Meleg volt. Lassan a végére értünk a nyárnak. A meleg is zavart abban, hogy el tudjak aludni…

Csak ott szuszogtam az ágyamon, és vártam a reggelt. Nem is próbálkoztam tovább az alváskérdéssel. Ami nem megy azt nem szabad erőltetni. Egyszer csak nyílt a kis elkülönített hálószoba ajtaja, és valaki belépett rajta. Justin. Éreztem, hogy csak ő lehet, senki más. Megcsapta az orromat az illata, ami mindig is el tudott varázsolni. Egy hajszálnyival jobban éreztem magamat, hogy nem voltam egyedül. Megfordultam. Tényleg Ő volt. Levette magáról a felsőjét. Közben figyeltem tekintetét a félhomályban. Nem tudtam elkapni… Ideges volt, nem is nézett rám. Bántotta, hogy megint valaki belekavar az életünkbe. Talán az zavarta a leginkább, hogy halványlila gőze sem volt róla, hogy KI az.

-       Justin? – néztem fel rá, mire rám mosolygott. Beült mellém az ágyba, és megszorította a kezemet.

-       Nyugodj meg, minden rendben lesz – mondta. Hiába mondta ezt, hallatszott a hangjából, hogy nem hiszi el maga se. Ettől nem fogok megnyugodni.

-       Nem tudok. Figyelj. Te sem hiszed el, amit mondasz, látom rajtad, hogy olyan állapotban vagy, hogy bármelyik pillanatban ököllel mennél neki a falnak.

-       Igen!!! Azért van, mert féltelek! És az mellett féltem a saját nyomorult életemet! Miért nem lehet engem békén hagyni? Miért kell mindenhova követni, lencsevégre kapni azt is, ha vécére megyek. Minek kell állandóan zaklatni??? Miért nem foglalkozik senki az érzéseimmel?

-       Én foglalkozok…

-       Még nem fejeztem be! Biztos vagyok benne, hogy valami kis beképzelt liba tette, aki be akar jutni a személyes terembe. Hogy lehettek ilyen felelőtlenek a biztonságiak, hogy beengedték őket???? Senkiben nem bízhatok már meg. SENKIBEN! Szégyen ez az egész. Befejeztem! Kész. Nem lesz több koncert. Ha a személyes szabadságom és a boldogságom van veszélyben, akkor inkább ezt választom – kiabálta. Mormogott még valamit az orra alatt, de olyan mély és érthetetlen hangon, hogy nem értettem egy szavát se.

-       Tényleg elhiszed, hogy egy rajongó tette? Elhiszed, hogy azok bántanának, akik a legjobban szeretnek??

-       Nem szeretnek. Te szeretsz. Azt hiszem. Ők a srácot szeretik csillogó fogsorral és vastag pénztárcával – lehalkította a hangját. Felültem mellé. Szomorú volt. Átvette a szomorúság a dühösséget. Megfogtam a másik kezét is, és ujjaimmal átkulcsoltam az övéit.

-       Ez nem igaz. Nem hiheted ezt. Ők kísértek el az utadon egészen idáig. Nem mondhatod ezt. Biztos vagyok benne, hogy más volt. Justin! Hiszel bennem?  - szorítottam meg a kezét.

Bólintott egyet, de nem nézett a szemembe. Talán gondolkodott. Nem lehet ilyen előítéletes minden Belieberrel. A rajongók lehetnek ilyenek, amilyennek mondta őket Justin, de az igaziak sosem. Nem tudnának ilyet tenni.

-       Szeretlek – suttogta. Olyan volt ez a pillanat, mintha a szívemet törte volna össze. Szomorú volt, kétségbeesett, ideges és félt is egyszerre. Mégis tudatta velem, hogy szeret – te. Te tudod, hogy ki lehetett? – kérdezte meg némi csönd után.

Bólintottam. Most már késő volt, hogy megfutamodjak, muszáj volt tudatnom vele. De mi van, ha bántani akarja Dave-et? Bántani fogja, ha megtalálja. Annyi gyűlölet van benne, hogy meg fogja tenni. Akár mennyire is szeretem Justint, nem engedhetem neki, hogy bántsa. Valaha szerettem azt a fiút…

-       Elmondod?

-       Igen. Biztos vagyok benne, hogy a fiú a múltamból. Dave. Ő lehet az.

-       De. Hogy? Ő nincs most itt. Több ezer kilométer választ el tőle… Tévedsz.

-       Lehet. Csakhogy amikor visszaszaladtam a piros pulóverért nekiszaladtam egy embernek. Olyan volt, mint Ő. Csakhogy a szemei bosszútól lángoltak. Láttam. Nem csalhatnak az érzéseim. Szinte biztos vagyok benne hogy Dave volt az.

Megremegett a keze a szorításomban. Mi történhetett? Kérdeztem volna, de csak egy belső hang kiabálta. Nem tudtam megkérdezni. Eltöprengett…

-       Furcsán fog most hangozni, amit mondok. Nem hiszem, hogy az a srác akarna neked keresztbe tenni, aki annyira szeretett. Emlékszem még a szavaira: „Épségben szeretnélek visszakapni.” Az a nyaklánc, amit adott neked. Ahogy rád nézett, miután elköszöntél tőle. Ugyan úgy el volt keseredve, mint most én. Hidd el, egy szerelmes fiú sosem bántaná a lányt akit szeret. Én nem tudnálak bántani – elmosolyodtam. Örültem, hogy vak sötét volt a szobában, hiszen Justin nem láthatta, ahogy a vér az arcomba szökik, majd visszaáramlik a helyére.

-       Szeretlek! Örülök, hogy itt vagy nekem – nem tudtam más mondani neki.

Hiába nem láttuk egymást, nem láttam Őt, mégis azt éreztem, amit Ő érzett. Nem kellett a pillantásából látnom, nem kellett hallgatnom, amit mondd, mégis olyan volt, mintha eggyé forrt volna a lelkünk. Pedig csak egymást öleltük szótlanul. Olyan az életünk ezen szakasza, mint a hullámvasút. Ha akarnánk, se tudnánk kiszállni. Csak fel-le száguldunk. Amikor végre vége a zuhanásnak, olyan, mintha a mennyországig emelkednénk. De aztán ledobnak. Valamit mindig vétkezünk, amitől a pokol egyre mélyebb bugyraiba esünk vissza. Valamin változtatnunk kell. Isten újabb és újabb esélyeket ad, de mi nem élünk vele. ’Kérlek, Istenem, segíts, hogy minden olyan legyen, mint régen…’

 

Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a legújabb részt is:) Remélem tetszett! Az új részt hétfőn töltöm fel:) Aki még nem tette meg, iratkozzon fel és kommenteljen:)

Várjatok, szeretném még megköszönni a rengetek díjat amit tőletek kapok♥