Sziasztok!:)

Sziasztok. Nem tudtam mostanában új részeket hozni, és a legrosszabbkor, amikor a történet a végére ér, és minden titokra fény derül. Sajnálom. Az a helyzet, hogy annyi a tanulnivalóm, hogy szó szerint beledöglök. Bocsássatok meg a szóhasználatomért, de erre nehéz mást mondani. Minden nap 7-8 órám van+az edzések, és így nem jutott időm az írásra. Párotok között, akik ezt elolvassák, felmerülhet a kérdés, hogy miért osztom meg mindezt veletek, és hogy ez az én magánügyem. Nem azért, hogy sajnáltassam magam, mert élvezem az egész helyzetet, azt viszont már kevésbé, hogy nem marad időm az írásra. Viszont nagyon örülök annak, hogy naponta 70-100-an látogatjátok az oldalt új rész után kutatva. És nem sokáig kell már várnotok rá. A hétvége folyamán fel is rakom (legalábbis minden idegemmel azon leszek, hogy megírjam addig a részt, de legkésőbb a hét elején lesz, megígérhetem). Ne csüggedjetek, hamarosan tehát jönnek a blogomnak a zárórészei.:) Aki pedig napra, sőt percre pontosan értesülni szeretne arról, mikor rakom ki a részt, az csatlakozzon a Facebook-os csoportomhoz, amit az oldal tetején jobb oldalt találhattok meg.
*az író

37.Rész~Dave...

A tudat, hogy olyasvalaki bánt, és erőszakoskodik velem, akit pár hónapja még szerettem, teljesen felemésztett. Már nem csak a végtagjaim fájtak, hanem úgy éreztem, mintha a lelkem is megcsorbult volna. Hogy tehette ezt? Ennyire nem tudta tisztelni a döntést, amit hoztam? Csak átvert akkor is, amikor utoljára láttam? De. Lehet, hogy az egész vele töltött időm színjáték volt. Dave! Miért csinálod ezt???

Kiabálni akartam vele, a szemeibe akartam nézni, és kiordítani nekem a tüdőmet is. Az elmúlt időben felhalmozódott félelmemet és a gombócot a torkomban kiadtam volna magamból hatalmas hangzavar kíséretében. Ez a pince, vagy alagút, vagy nem is tudom, hol vagyunk, zengene tőlem. De nem jön ki egy hang se a torkomon. Vagy a sokk hatására, vagy attól, hogy már fikarcnyi erőm sem volt. Össze voltam ütve-vágva, és mindenem fájt. Mégis ordítani akartam, de bárhogy erőlködtem, még mindig csak nyöszörögni voltam képes. Féltem. Mi van, ha megint bántani fog?

Ahogy erőlködtem, újabb és újabb könnypatakok áradtak el a szememben. Lázas voltam. Éreztem, hogy ég az arcom, és a könnycseppek megnyugtató hideget nyújtottak azokon a területeken, ahová elértek. Mintha jégcsapot nyomtak volna az arcomhoz.

-       Dave, Dave! – suttogtam reménytelenül a homályba. Látni akartam. A szemébe akartam nézni. Tudni akartam, hogy a szembe tud-e nézni azok után, amiket tett. Ő lenne Selena gyilkosa? Ő ölte volna meg a nővért? Most, hogy itt van, nem tudom újra elhinni róla. Lehet, hogy a közelsége okozza, és az, hogy régen mennyire közel állt hozzám. Ő csak egy 17 éves srác, nem ölhet embereket. Nem lehet egy gyilkos. Nem irányíthatta az időjárást, amikor Justin házát és az utcát tönkretette. A turnébusz Ő volt. Nem lehetett más. Elrabolt. Csak a miértek gyülekeznek a fejemben, és nem kapok egyik kérdésre sem választ. Fel kellene őket tennem neki. Csak ne félnék tőle annyira.

-       Mi az, már hiányzok? – lépett mellém és a fülembe kiáltotta. Nem is kiáltotta, csak bántotta a fülemet. Minden hang, minden mozdulat fájt. Ez már az ő hangja volt. De közel sem volt olyan békés, mint fél évvel ezelőtt, amikor elbúcsúztunk egymástól.

-       Miért bántasz? Engedj el! Nem akarok itt lenni!

-       Azt elhiszem. Tudod, hogy te mennyit bántottál engem miután elmentél? Tudod, hogy annyiszor törtem össze, ahányszor Justinnal láttalak??

-       Sajnálom – suttogtam. Ebbe bele sem gondoltam – Hogy kerülsz ide? Annyi kérdésem van. Miért nem hívtál fel, miért nem jöttél el, hogy megbeszéljük? Régen annyit beszéltünk.

-       Igen! Az régen volt. RÉGEN! Együtt voltunk, de itt hagytál és nem voltál rám többé kíváncsi. Két hét múlva más fiú karjaiban kerested a boldogságot, és ezt nekem végig kellett néznem! Hogy tudtál ezzel élni? Így elfelejteni? Nem emlékszel a régi ígéreteinkre??!

-       Emlékszem. Ne kiabálj. Megváltozott az óta minden.

-       Csak TE változtál meg – halkította le a hangját, de még mindig erőteljesen beszélt. Hallgatott rám. Még midig tisztel?

-       Nem változtam meg, csak új életet kezdtem, és te ebbe az életbe nem fértél bele. Boldog akartam lenni és úgy nem sikerült volna, ha a múlton rágódom, és utánad vágyódom. Miért raboltál el?

-       Máshogy nem lehetsz az enyém. Megküzdtem érted. Most haza foglak vinni. Enyém leszel megint. Itt hagyod az új életed és visszatérsz a régibe.

-       Szeretem Justint, és itt maradok! Rám fog találni és nem fogsz elvinni sehova! – kiabáltam. Felidegesített – Nem fogom engedni, hogy elvigyél, nem fogok engedelmeskedni neked!

-       Oh, biztos vagy te ebben? – megfogta a torkomat, és egyre közelebb húzódott. A szívem a torkomban dobogott a félelemtől. Nem, nem fog bántani. Nem bánthat! Próbáltam erős maradni, de nem sikerült. Újra könnyek szöktek elő.

Olyan erősen szorított. Közben hallottam, ahogy nevet azon, hogy fájdalmat okoz nekem Dave beteg. Eddig nem tudtam, nem vettem észre, hogy bármi baja lenne, de beteg. És én vagyok az elmezavarának okozója, én vagyok az eredete. Magamat hibáztatom. Csak az én hibám. én tettem vele. Én csináltam azt az embert, akivé vált.

-       Eressz el! – suttogtam, mert alig jött ki hang a torkomon – Mit akarsz tőlem?

-       Tőled? Nem akarok tőled semmit. Én TÉGED akarlak. És meg foglak kapni. Akárhogy rikácsolsz a drágalátos barátod után, sosem fog megtalálni. Olyan helyre viszlek, ahol senki nem találhat meg.

-       És mégis meddig fogod ezt az ócska játékot játszani? Hiányozni fogok az embereknek és a kórházba is vissza kell még menni. Ha nem megyek vissza, keresni fognak, és ahogy rájönnek, hogy eltűntem, a rendőrséget is rám fogják uszítani. Justin pedig biztos, hogy már a keresésemre indult!

-       Felejtsd már el azt a szerencsétlent! Ezért csináltam, ezért! Nem akarom, hogy az övé legyél, meg akarom bosszulni, hogy elvett tőled, és hogy ilyen gyorsan eldobtad a szerelmemet!!! – kiabálta.

-       Én szeretem őt. Ha igazán szeretnél, beletörődnél, hogy már tovább léptem, és nem te vagy az többé, akire szükségem van. Régen… régen. Régen olyan jól meg tudtuk beszélni, ami kettőnk között volt. Tudtad, hogy bármikor beszélhetünk. Attól, hogy elszakadunk, és elengedjük a másikat, attól még lehetünk barátok. Azoknak kell lennünk. Burton miatt is. Inkább beleőrültél a fájdalomba, és tönkretetted az idegeimet. Justinnak köszönheted azt is, hogy itt vagyok. Ha ő nem tartotta volna bennem a lelket, lehet, hogy már nem lennék. Illetve de. Ott lennék fenn, és néznélek mindkettőtöket. Azt akartad elérni? – összehúztam a térdeimet, rájuk fektettem a fejemet és átkaroltam őket két karommal.

-       Nem tudtam – elém guggolt, kibontotta térdeimet kezeim szorításából, és megölelt. Furcsa volt. Azt hittem, hogy bántani fog, de e helyett megölelt. És az ölelése olyan volt, mint amikor elbúcsúztunk. Szomorú és talán szánakozó – Nem téged akartalak tönkretenni, hanem Őt – suttogta.

Elgyengült. Mintha nem az az ember lett volna, aki elrabolt, bántott, tönkretett és összetört. Mintha az a srác lett volna, akibe beleszerettem. Gyenge voltam. Hihetetlenül gyenge. De ki kellett szabadulnom a karjai közül. Ő egy bűnöző. Egy gyilkos. A vállamra hajtotta a fejét. Lépnem kellett. Nem szorított annyira, mint előtte, nem tartott annyira magához közel. Egy gyorsa mozdulattal felálltam és szaladni kezdtem. Egy jéghideg téglafal állta az utamat. Kétségbeesetten kapkodni kezdtem a levegőt, és visszanéztem Davere. A homályban látszott gyilkos pillantása. Az a két szempár, akibe beleütköztem azon a koncerten. Éreztem, hogy elgyengülök. Ő egyre közelebb jött, én pedig magamat taszítottam a falhoz. De nem mozdult. Nem ment hátrébb. Kinyújtott kezekkel közeledett. Annyi erő volt bennem, kiáltsak egyet, miközben csúsztam le a kőkemény falon.

-       Ne bánts! Kérlek. Régen szerettél…

A következő másodperben a kőkemény jéghideg betont éreztem magam alatt. Olyan volt, mint maga a jégkirály szíve. Dave…

Sziasztok:) Ezután a befejező részek hetente fognak felkerülni az iskola miatt. :)♥

+Extra rész

*Dave szemszöge*

’2 héttel az után, hogy Leena elment Justinnal Észak-Amerikába. A szobájában kuksol, és ezek a gondolatok cikáznak a fejében.’

Az elmúlt napokban csak üres semmittevés az életem. Ami eddig lekötött, és boldoggá tett, az már nincs velem. Egész nap a szobámban kuksolok, a haverjaim társaságára sem vágyok. Minek? Meglátnának és elkezdenének cukkolni. Itthon is tudom magamat hibáztatni a történtek miatt, nem kell ahhoz mindenkinek mindent tudnia. Gyorsan terjed a pletyka. Elmondom egy embernek, és mondja is tovább. Ez addig megy, amíg mindenki meg nem tudja a városban. Olyan ez, mint a kórházas sorozatokban a nővérpult. Pletyka a legfelsőbb fokon.

Az egyetlen ember, akinek elmondhatnám, és titokban is tartaná, az Dave lenne, de csúnyán összevesztünk. Nem hiányozna neki a nyavalygásom. Főleg nem arról a lányról, akit nem hiszem, hogy szeretett. Ez lehet, hogy erős kijelentés, de azt biztosra veszem, hogy örült, hogy végre egyedül övé a szoba, és nem kell látnia egy ideig Leenát.

Ő volt a legjobb barátom, kiskorunk óta, és mindig hozzá mentem, ha valami gáz volt a lányokkal. Ő szintúgy. Szinte már tesók voltunk, de megváltozott minden majdnem egy hónappal ezelőtt. Lelökte Leenát a galériáról. Csúnyán összevesztem vele. Azt hittem, hogy akkora a baj, hogy nem fog többé felébredni. Úgy is festett minden egyes pillanatban, amikor bepillantottam a kórterme ablakán. Azután megtörtént a csoda. Felébredt. Utána két nap múlva beszélhettem vele, és megint olyan közel érezhettem magam hozzá, mint azelőtt. Megérintet, az ajkaimba harapott.

Utána kiderült, hogy mégis nagy a baj. Annyira, hogy itthon nem is tudnak segíteni rajta. A szüleinek nem telt rá. Biztos vagyok benne, hogy az én szüleim beleadták volna a pénzüket a gyógyulásába. De esélyem sem volt megkérdezni. Jött Bieber, és elragadta tőlem Leenát. Biztosan elbűvölte. Beleegyeztem, hogy elmenjen vele, hiszem Ő és az egészsége mindennél fontosabb volt. De az összetört, hogy azt mondta, hogy ne várjunk egymásra. Azt hittem, én is jelentek neki annyit, mint Ő nekem. De tévedtem.

Adtam neki egy nyakláncot, hogy mindig emlékezzen rám, és ha úgy lesz, hogy valaki más jelentkezik nála, rápillantson a nyakláncra, és megrázza a fejét. Gyönyörű lány. Nem láttam azelőtt még egy ilyen szép lányt, aki ennyire okos is volt, és aki ennyire szívén viseli az emberek sorsát.

-       Burton, Burton! Nézd, mi van itt! – jött be a kishúgom egy újsággal a kezében. Biztos valami játék vagy rózsaszín póniló testezett meg neki. Ha anyuék nem vettek meg neki valami bazarat, mindig hozzám jött, hogy vegyem meg neki. Mindig megvettem, ha maradt a havi zsebpénzemből. Erős volt a kötelék köztünk, úgyhogy nem mondhattam neki nemet.

-       Menjél kifelé, ki engedett be ide??? Tudod, hogy a szobám tiltott terület4 – kiabáltam rá. Ahogy befejeztem, meg is bántam. Sosem beszéltem még így a húgommal. Fogta, ami a kezében volt, bedobta a szobába, és el is viharzott, becsapva maga mögött az ajtót. 5 éves. Hogy beszélhettem így vele??!

Gyötört a lelkiismeret-furdalás az mellett, hogy össze voltam törve. Nem érdemli meg senki, hogy így bánjanak vele. És én sem érdemeltem meg, hogy elvegyék tőlem Leenát. Utána akarok menni. Tudni akarom, hogy mi van most vele.

Ott ültem az ágyam szélén, és a padlót fürkésztem. Már napok óta a szőnyeg mintái kötik le a figyelmemet a legjobban. Leena után. Nehézkesen felálltam, és odavánszorogtam az eldobott újsághoz. Ha tudtam volna, hogy mi lesz az elején, sosem vettem volna fel.

Belenyilallt a fájdalom a fejembe. Még jobban a szívembe. Leena Justin kezét fogja. A nyaklánc már nincsen a nyakában. Hogy tehette ezt? Hogy hagyhatott így cserben, amikor pontosan tudta, hogy mennyire fontos nekem? Hogy vehette le a nyakláncot? Miért vette el tőlem az a nyálbajnok a lányt, akit szeretek? Mit tettem… Sosem lesz már az enyém.

De hát megmondta. Ne várjunk egymásra.

Felálltam, járkálni kezdtem a szobámban napok óta először. Nem tudtam tovább ülve maradni, minden izomzatom megfeszült a fájdalomtól és az idegtől. A csalódástól. Csalódtam Leenában, hogy ilyen hamar elfelejtett, és fájt, hogy ilyen gyorsan elveszítettem. És éktelen dühös voltam Justinra, amiért elvitte tőlem, és elrabolta a szívét. De mit is várhattam volna? Én nem vagyok világsztár, nekem nincsen annyi pénzem, hogy ne tudjam mire költeni. Próbáltam mindig kedveskedni Leenának a készletemből, és úgy látszott, hogy örült neki. Örömmel, szívből adtam neki. De úgy látszik, ő másra vágyik. Másra vágyott mindvégig.

Most elindulok. Nem számít sem a pénz, sem semmi. Meglátogatom Leenát! Megbeszéltem anyuékkal, hogy MEG FOGOM LÁTOGATNI. Eljött az idő. Majd a rokonoknál húzom meg magam, amíg meg nem találom. Egyszerű lesz. Figyeld Biebert, és ott lesz a lány is.

Bosszút állok Justinon azért, hogy elvette tőlem Leenánát. Megkeserítem az életét. Vissza fogom kapni!! Ha kell, vér fog folyni. SENKI nem veheti el tőlem ilyen könnyen. Meg fogok küzdeni érte megint. Nem állhat közénk az az ember.

Addig szapulom, amíg az őrületbe kergetem, és Leena visszajön hozzám. És megint az ENYÉM lesz.

Ha kell, olyan emberré változom, akitől én magam is rettegni fogok…

 

Őrületbe kergetni Justint, az volt a célja. Csak nem tudta, hogy pont azt a lányt fogja az akcióival az őrületbe kergetni, akit annyira szeret. És talán sosem fogja újra visszakapni…

 

Sziasztok, mint amint kértétek, meghoztam az extra részt egy különleges szemszögből, remélem, hogy nem okoztam vele csalódást. Köszönöm szépen a több mint 20 000 megtekintést, és a 42 feliratkozót és a rengeteg díjat!:D A következő részt vagy hétfőn, vagy holnap rakom ki, attól függően, hogyan szorgoskodtok a kommentekkel. :)https://www.facebook.com/groups/608103402563811/ csatlakozzatok ide!:) és olvassátok: http://codyfirststory.blogspot.hu/ nem utolsó sorban készül a legújabb blogom, úgyhogy csatlakozzatok a csoporthoz, hogy megtudjátok a legújabb infókat róla!:)