18.Rész~Már minden rendben?

’Velem?’ Igazából egyáltalán nem kell velem lenni, én sosem erőltettem a dolgot. Én elmondtam már, hogy haza kellene mennünk, és nem akarok itt lenni, a semmi közepén. A civilizált világtól legalább 300 mérföldre. Kezdem unni azt, hogy állandóan megy valamiért a veszekedés, a cirkusz. Ha éppen szent a béke, akkor kihal körülünk minden emberszámba vehető lény. Inkább halnék meg otthon, úgy, hogy a bátyám az utolsó perceimig szívná a véremet, de legalább azokkal lehetnék, akik szeretnek.. és akit viszont szeretek…

Igen, pontosan már nem tudom hova rakni a viselkedését Justinnak. Csak teher vagyok a vállán, aki azért kellett, hogy valaki összerakosgassa törött szíve darabkáit, és hogy elfelejtse szakítását Selenával.

Leginkább magamból van a legjobban elegem. Újra előjött agresszív énem, ami ha tehetné, most egy hatalmas botrányt csinálna, és ordítozna. De ezzel nincs is túl nagy problémám. Kisebb megerőltetések nélkül is sikerül kordában tartani magamat. Kezdek olyan lenni, amitől mindig is irtóztam. Hisztis vagyok. Tudom, mennyire undorító tulajdonság, főleg ahogy rajtam jön ki. Kedvem támadna véget vetni ennek az egész gyógyulásnak. Örökre…

Fogtam magamat, és bevándoroltam a sátorba, hátha ott nyugodtan tudok majd gondolkodni. Szerencsémre Justin békén hagyott, és nem jött utánam. Hiányzott már a magány. Szemeimet kisírva ültem a hideg sátorban. Nem tudtam miért sírok, csak egyszerűen jól esett. Ha valaki megkérdezte volna, miért csinálom, az lett volna rá a válasz, hogy mert jólesik. Átmentem depressziós, hisztis kotralékká. 

A kívül lángoló tábortűz lobogása kezdett alábbhagyni, a parázs pattogása egyre kevésbé hallatszott már. Az éjjeli szentjánosbogarak körben repkedtek az átlátszó sátor felett. Hihetetlenül gyönyörűek voltak, egész éjjel élveztem volna a társaságukat. De a szememre nehezedett kimerültségem, egyre nehezebbek lettek a szempilláim. Már majdnem eltettem a mai nap fáradalmait holnapra, amikor Justin belépett a sátorba, és a szemembe világított egy zseblámpával. Ahogy meglátta, hogy hunyorgok az erős fénytől, lekapcsolta, és mellém bújt. Fejét a vállamra fektette, egyre gyorsabban vette a levegőt. Arcomat megsimította, orrával óvatosan a fülemet, majd a nyakamat kezdte el piszkálni. Azt kívántam, bárcsak bűntudata lenne, és bocsánatot kérne…

Megölelt, és gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Olyan megbánóan csókolt, olyan sok szenvedéllyel, mint még sosem. Olyan közel volt hozzám, ahogy még nem éreztem soha. Elhaltak kétes érzéseim, elmúlt minden baj, ami eddig gyötört, egyszerre melegség járta át a testem, boldog voltam legalább pár másodpercig. Nem tudtam Justin gyengédségének ellen állni, percekig forró csókokban forrunk össze. Talán erre vágytam ez idáig, hogy bizonyítsa be, mennyire fontos is vagyok neki. Hogy ne csak mondja, tegyen is érte.

-       Nem akarok veszekedni többet – felém hajolt, majd megbánóan a fülembe suttogta – Szeretlek, tényleg – újra magához ölelt, megsimogatta az arcomat, majd újra magyarázkodni kezdett – Én tényleg nagyon…

-       Sss! Maradj, nem kell magyarázkodnod. Én is szeretlek – Újra és újra megcsókoltam, amíg mind a ketten el nem fáradtunk teljesen. Egész éjszaka rajtam aludt. Amikor reggel felkeltem különleges illatát érezhettem, és puha kezei érintését, ahogy átkarolnak. Ilyen boldogan még nem ébredtem. Ahogy a tegnapi napnak vége lett, úgy hagytam magam mögött minden kétségem. Megpusziltam finom, puha arcát. Ahogy végig gondoltam az előző estét, mosoly húzódott az ajkaimra.

~Justin szemszöge

Az ő karjaiban felkelni… álmomban sem lehettem volna szebb helyen. Miközben én alvást tettetek, ő az arcomat puszilgatja, és mosolyog. Ha tudná, milyen gyönyörű még reggel is. Ha tudná, hogy fenn vagyok, és róla álmodozok. Ha tudná, mennyire szükségem van rá…

Egy óvatlan pillanatban, amikor lehunyta szemeit, leugrottam róla, nyakához másztam és fújni kezdtem; egy pillanat leforgása alatt. Úgy megijedt, és olyan aranyosan nevetett, hogy én is vele nevettem. Pecekig egymást figuráztuk, amikor egyszer csak elkezdett ütni párnákkal.

-       Justin! Te normális vagy? Azt hittem mindjárt itt halok meg, úgy megijesztettél. Nem engedem meg, hogy ilyet csinálj! – kelt ki magából, de nem bizonyult jó színésznek, mert a végét teljesen elnevette. 

-       Nem engeded? – húztam, vontam minden kérdésemet, hogy kicsit játszadozzak vele. Végre azt éreztem, képben vagyunk egymással. Jó úton haladunk…

-       Hát. Neked talán megengedem. De senki másnak – hangja romantikusan csengett, nem bírtam ki anélkül, hogy újra és újra ajkait érintsem.

Délelőtt elterveztük, hogy felderítjük az erdő mélyét. Elmentünk egy kiadós túrázásra. Egész úton nevettünk, estünk-keltünk a nagy sárban. Pár óra múlva úgy néztünk ki, mint akik az őserdőből szabadultak.

-       Justin!! – kiáltotta el magát Leena, amire ijedten a segítségére mentem – Az ott, ott, ott, mi az?  - elfehéredett az arca, és a teteje felé mutatott. A biztonság kedvéért hátráltam egy lépést, úgy kerestem az ágak között rejlő szörnyeteget.

-       Hol? Mi az? Nem látom! – néztem Leenára értetlenül, és tovább kerestem a rejtélyes állatot.

Leena a hátam mögé settenkedett, és úgy elkezdett csiklandozni, hogy úgy ellöktem magamtól mindent, mintha muszáj lett volna. Ugráltam össze-vissza, nevetésem pedig nem akart szűnni. Igen, visszakaptam a reggeli meglepetést.

Egy hirtelen mozdulattal egy kisebb szakadék felé ugrottam, és már nem tudtam megállítani magam, hogy le ne essek. Megragadtam Leena karját, és magammal rántottam.

-       Ááá! – kiáltottam fel, majd élesen zihálni kezdtem.

Csak alig két métert zuhantunk, mégis kivert a verejték. Azt hittem, odaveszünk. Tényleg elhittem, hogy a világ legmélyebb szakadékában veszünk. Amint földet értünk, egy halom sárba loccsantunk bele. Életem legfélelmetesebb zuhanása volt, de az érkezés a világ legjobb mókája volt.

Felálltam, és elkezdtem sárral dobálózni. Leena is csatlakozott, tetőtől talpig hemperegtünk a barna, nyálkás maszlagban. 

Köszönöm a több, mint 7000 megtekintést, és a kritikát :)

17.Rész~Veled?

Magas sötétzöld fenyőfák magasodtak végig az út mentén, halvány ködben elveszve. A reggeli köd még jobban elnyomta borús érzéseimet. Nagyon régóta úton voltunk, nem tudnám megmondani mióta. Egy röpke pillantásra sem méltattam eddig Justint, aki a körülmények hatása, és az út hosszúsága miatt igencsak ki lehetett merülve. Inkább saját gondolataimon őrlődtem.  Oda-vissza csavartam magamban a történeteket, és végül egy olyan magyarázatot találtam ki, amit legrosszabb rémálmaimban sem akarnék. Bár ha belegondolok, már most rosszabb helyzetben érzem magam, mint amit kibír a képzelőerőm. Nagyon is szeretnék most egy olyan álomban lenni, ahol hatméteres fekete pókok elől rohanok egy sötét erdőben. Inkább kapjanak el ezerszer, minthogy valakit vérben fürödve lássak feküdni. Egész pókhadsereg üldözhetne a tiltott rengetegben, csak legyen ennek vége.

Minden erőmön azon voltam, hogy kitöröljem magamból ezt a furcsa gondolatot, de minél többször átfutottam magam rajta, annál valószínűbbnek tűnt. Mi van, ha valaki szándékosan akar keresztbe tenni nekünk? Ez nem az első ember volt, aki rövid idő alatt kihullt körülöttünk. Ott volt például a nővér, most pedig egy közelebb álló embert veszítettünk el. De bárhogy agyalok, nem tudom elképzelni, hogy ki tehette. Nincsenek ellenségeim, a világ ezen a részén, pedig senkit nem ismerek. Ki árthat nekünk? Justin titkol el valamit?

Justin felé fordultam, aki még mindig erősen az útra koncentrált. Fél kézzel a kormányt fogta, másik kezével pedig idegesen keresett valamit. Nem tudtam még sokáig megszólalni. Amikor elhatároztam, hogy végre kérdezek valamit, inamba szállt a bátorság. Egész úton csendben ültünk egymás mellet. Justin csak annyit kért, hogy bízzak benne. Ebben az egy dologban biztos voltam. Bízok benne.

Miután már teljesen elvesztettem az időérzékemet, nagyjából egy óra múlva megállt az autó egy sáros dombos területen. Hangosan felsóhajtottam. Jusinnak ezzel jelet próbáltam adni, de nem vette észre, azt hiszem. Csak kiszállt az autóból, keserves arccal kinyitotta az autó hátulját, és elkezdett kipakolni.

Mit akar itt a semmi közepén? Tudja, egyáltalán hol vagyunk? Miért hozott ide? Haza akarok menni…

-       Még mindig bízol bennem? – odaállt mellém Justin, akinek most ugyan nem láttam könnycseppeket a szemében, de az arca nedves volt. Csak csendesen bólintottam.

-       Justin! Látom az arcodon, hogy fáj! Menjünk haza, ne szenvedtesd magad… - Próbáltam a lehető legudvariasabban hazavitetni magam vele. Hiába a hosszú út, nem érdekelt.

-       Pár napig muszáj távol lennem mindenkitől – suttogta erőtlenül, miközben egyre jobban eluralkodott rajta az álmosság.

-       Akkor vigyél haza – förmedtem rá erőszakosabban a kelleténél.

Hozzám vágta szabályosan a kocsi kulcsot, majd dühösen hozzákezdett egy nagy sátor felállításához. Fogtam a kocsi kulcsot, és elindultam az erdő mélyére. Egy kis hegyi séta már nem árthat. Egyébként sem árt felfedezni a terepet, hogyha már itt rekedtünk pár napra.

Hogy mért nem megyek el? Hát azért mert gyáva vagyok. A semmi közepén, ahol egy árva elveszett lélek sem botorkál, mit kezdenék egy autóval, amit még vezetni sem tudok? Órákig kóvályogtam a fák között, de nem mertem nagyon bemenni a fenyvesek sűrűjébe, hisz nem találtam volna vissza. A sátor mellet hatalmas világosságot láttam, és füstöt. Justin tüzet rakhatott…

Ott ült egy nagy farönkön, és rezzenéstelenül bámulta a tüzet, ahogy jobbra, balra pattogtak az izzó parázs aranyszínű darabjai. Hallotta, hogy megérkezek, mégsem tett semmit. Csak ült tovább, és neszelt.

-       Nem fogsz többet hozzám szólni?  - bukott ki belőlem. Egyre közelebb léptem hozzá, de mintha nem hallotta volna. Játszik velem. Pedig elfogadtam, hogy a semmi közepén nomád körülmények között szeretne lenni távol a világ minden bajától, és a lehető legmesszebb minden embertől. Amikor már egy lépésre álltam tőle, felemelte fejét, és szánakozva megrázta.

Leültem mellé, és átkaroltam, majd karjaiba húzódtam. A tábortűz mellett egymást melegítettük, amikor Justin egy pillanat alatt elkezdett hangosan sírni, és könnyeit törölgetni.

-       Azt hittem te legalább mellettem vagy! Azt hittem lesz valaki velem, reméltem, hogy nem veszítelek el! De sosem voltál az enyém! Azt se tudom szeretsz-e…

-       Szeretlek Justin, nyugodj meg, minden rendben lesz – próbáltam megnyugtatni, és még szorosabban átölelni.

-       Már hogy lenne rendben? Elvesztettem a hitemet… - ellökött magától, felállt, majd kiabálni kezdett – Nem tudsz te rólam semmit! Mit keresek én itt veled?

Sziasztok! Remélem tetszik a történetem! Ha van egy kis időtök, nézzetek be a Galériába is :)*Pearly

16.Rész~Nem akartam látni..

 

Nem akartam látni, mert borzalmas látvány borult elém. Gyomorkavargató érzések kerülgettek, és a között vacilláltam, hogy most ebben a pillanatban elhagyom a házat, rohanok, rohanok a semmibe, és addig szaladok, amíg a lábam engedi, és levet egy útszéli patakpartra. Vagy ha minden kötél szakad, a sziklák közé esek be. Vagy egyszerűen csak bőgve nekieshettem volna annak, aki a legelsőnek utamba került. Mégis csak ledermedten bámultam arra a helyre, és nem tudtam mi történhetett. Ki végezhetett vele? Mért pont őt kellett bántani? Hogy lehetett valaki ennyire kíméletlen, és hogy hagyhatta ott azt a rengeteg vért, ami a padlón terült. Ekkor fordult az életem egy hatalmasat.

Selena holtteste ott feküdt a szoba legbelső sarkában, az ágy körül egy pataknyi vér csordogált. Véres, vasillat terjengett a szobában, pár gyertya fénye körülvilágította a foltokat és a testet. Talán még nem is halt meg, talán még életben van. Igen, biztosan ez a magyarázat mindenre! Hirtelenjében félre raktam minden undoromat, félelmemet, és elindultam Selena felé. Legalábbis ami maradt belőle.

Justin ijedten megszorította a kezemet, és maga mögé rántott. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, ami elé kerültünk. Végül is, nemrég ért véget a kapcsolata ezzel a lánnyal, és nemrég a vállamon siratta. Kedveskedni szeretett volna nekem, és most itt fekszik vérfürdőben takarva. Megpróbáltam beleképzelni magamat Justin helyébe, de annyira borzasztó volt még csak meg is próbálni, hogy összerezzentem, és szemeimben apró vízcseppek szikráztak. Nem mondhatnám, hogy szerettem ezt a lányt, hiszen első pillantásával elítélt, és meg sem próbált elfogadni. De legbelül mindezt már meg tudtam bocsátani, hisz a halottakat nem szabad bántani. Legalábbis az én erkölcsöm tiltja.

Megvető pillantást vetettem Justinra, aki arcát törölgetve próbálta előttem leplezni, hogy valójában milyen gyenge. Kiszabadítottam magamat szorításából, és kétségbeestettem Selenához szaladtam. Tenyeremmel belenyúltam vérébe, és egy másodpercig elképedten néztem rá. Justin siető lépteit hallottam hátam mögött, majd megfogta újból a karomat, és próbált felrángatni a padlóról. Erőszakosan újból ellöktem magam mellől, majd sírva a pulzusát próbáltam kitapogatni. Nem éreztem, bármilyen erősen próbálkoztam. Belebetegedtem a helyzetbe. Idegesen Justinta néztem, aki merev tekintetével bámult maga elé. Nem tudta feldolgozni, hogy már nincs többé.

Azt hiszem, ha valaki ennyi ideig szeret valakit, mint ő, teljes szívből, nem tudja elfelejteni egy hét leforgása alatt. Próbáltam minden gondolatomat elhessegetni a felől, hogy én csak egy ürügy voltam, akivel el tudja felejteni Selenát. Egy könnyű cafka, akivel úgy lehet játszani, ahogy azt illik. Nehéz elhinni, hogy csak egy játék voltam. Most már tényleg soha nem fogja tudni elfelejteni Selenát. Vége.

-       Justin! Hívj már azt a szerencsétlen mentőket! Lehet, hogy még él! – kiáltottam torkom szakadtából, pedig tudtam, hogy semmi esély arra, hogy igazam van. Justin idegesen telefonjába merült, és segítséget próbált hívni.

Pár perc múlva hangos szirénák áradata árasztotta el a környéket. Megszámolni nem tudtam abban a pillanatban, hány ember vett körül, miközben Selena tökéletes arcvonalait simítottam végig, és hosszú haját birizgáltam.

Idegesen méregettek, majd két nagydarab ember felemelt, és kitaszigált a szobából. A holttestet és a körülményeket próbálták tisztázni, ujjlenyomatokat, bőrdarabokat, szövetdarabokat kerestek, miután teljesen meggyőződtek arról, hogy a meghalt. Szíve meghalt dobogni, befejezte Justin szeretni. Ahogy ez végig pörgött előttem, már egészen máshogy láttam a dolgokat. Nemcsak, hogy játék voltam, de én is tettem tönkre azt az egészet, amit Justin és Selena alkotott.

Órákig ültem a kanapé foteljában, próbáltam lenyugtatni gondolataimat. De a rengeteg rendőr, orvos, és ki tudja még milyen ügyet képviselő ember jelenlétében eléggé nehéz volt. A holttestet már rég elszállították. A szőnyegen látszanak még utolsó útjának maradványai. Pár vörös vércsepp, ami talán már bele is száradt az anyagba.

Annyira vágytam arra, hogy most egy kicsit Justinnal legyek. Szerettem volna végre valaki mellett biztonságban lenni. Ha Selenával, is megtörtént, bárki lehetett a következő. Ekkor értem el azt a pontot, hogy most, ebben a pillanatban szeretnék hazautazni, és nem különösen foglalkozni a betegségemmel, csak menni el, menekülni innen minél messzebbre. Nem volt más vágyam, csak ezt megosztani Justinnal.

Egészen besötétedett, amikor végre eluralkodott a csend a házban. Rádőltem a kanapé karfájára, és aludni próbáltam. Amikor már majdnem annak a szélén voltam, hogy, szemeim végleg leragadnak, Justin nedves arcával nekem dőlt, megölelt, majd elkezdett zokogni a karjaim között. Ezek szerint eddig tartott, amíg ki nem fakad. Átöleltem, szemeimből nekem is áradás tört elő, egymás karjai között sírtunk.

-       Minden rendben lesz – suttogtam fülébe, közben próbáltam letörölni az elhullatott könnycseppeket.

-       Soha nem lesz már semmi rendben! Csak menekülni akarok, el, minél messzebbre – hangja egyre hangosabbá és indulatosabbá vált, azt hittem minden fájdalmát ki fogja magából kiáltani – Nem tudtam megvédeni – hangja újból lehalkult, suttogni kezdett – téged sem tudlak. Miattam halt meg…

Azt gondoltam, hogy megint előtör belőle a sírás, ehelyett hirtelen felállt, felszaladt az emeletre, majd percek múlva egy nagy táskával és egy kisebb csomaggal a kezében jelent meg előttem. Szemeiben apró csillogás jelent meg, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt. Bőröndjeimet, amiket még nem volt alkalmam kipakolni, maga mellé gurította, majd az összessel eltűnt.

Pár másodperccel később, amikor visszajött, megragadta a karomat. Ez az érintése viszont gyengébb volt, mint legelső. Maga után húzott, erősen megszorította ujjaimat. Egy bíztató ölelés kíséretében fülembe suttogott.

-       Téged már nem hagyhatlak elveszni…

Egy erőltetett mosolyt arcomra varázsoltam, amennyire ilyen lelki állapotban lehet. Justin betessékelt az autóba, majd ő is beszállt, és dühösen becsapta az autót.

-       Csak bízz bennem – mondta elcsukló hangon, miközben kezét combomon fektette.

Beindította az autót, és órákon keresztül csak száguldott az országúton. Már kezdett az egész világosodni, a nap mély álmából felkelni. Nem tudtam már, merre járunk, hisz csak hatalmas fenyőket láttam az út szélén. Azon kívül sehol, semmi. Se egy árva autó, se egy árva ház. Egy magunkban autókázunk a semmi közepén…

Remélem tetszik ez a rész is a legtöbbeteknek! :)