19.Rész~Ami a legfontosabb...

Mire leszállt az este, már egy patak partján próbáltuk 

magunkból kimosni a sárpackákat. Az este hűvös volt, mi pedig locsogtunk a hideg víztől. Vissza találni oda, ahol szállást vertünk, már nem sok esélyünk lett volna a sok fa között, amik egyformán ágaskodtak az éjsötét ég felé. Úgy döntöttünk, hogy keresünk valami víztől védett helyet, ahol pár óra erejéig meg tudjuk magunkat húzni. Justin egy barlangot tapogatott ki a sötétben.

-       Mit szólsz hozzá? – kérdezte lelkesen, hangján érződött a boldogság, de a sötétben nem láttam mosolyát.

-       Én… inkább maradok kinn a szabad ég alatt – féltem, hogy van valami a barlangba, ami meglephet minket. Valamiféle hatalmas szörnyetegre számítottam. Igaz, hogy nincsenek, mégis rettegek a sötét, ismeretlen helyektől. Bele gondolni is félelmetes, hogy lefekszek, és megtámad egy vadállat; vagy egy rakás méh (nincs sok esélye, de mégis rettegtem a tudattól); vagy ami a legrosszabb, egy pók érdes, hideg, szőrös lábainak érintése alatt riadok fel?

-       Biztos vagy benne? Nem akarok bőrig ázni, annak örülnék, ha éjszaka megszáradunk. Na! – az utolsó szót megnyomta, és lágy hangon megismételte. A sötétben láttam kirajzolódni arcvonásait, amik kiskutya képet formáztak. Akármilyen ellenállhatatlannak is gondoltam ilyekor, mégsem engedhettem elnyomni az érzésimet.

-       Itt maradunk! – kiáltottam fel határozottan – Sokkal romantikusabb a sok fénylő csillag alatt aludni – nagy lelkesen felmutattam az égre, amin egy csillag nem sok, annyi sem tündökölt. Justin felnézett az égre, majd éles nevetésbe kezdett.

-       Szépek a csillagjaid. Látod? Ott van a Göncölszekér.  És nézd, azt ott! Annak mi is a neve? Elfelejtettem. Segíts már kitalálni! – mire befejezte a mondatot, csak még jobban nevetett.

-       Justin! Ez nem ér! Játszadozol itt velem.. – csak mondtam volna tovább és tovább, de olyan nevethetnék jött rám, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon – Justin! Justin… Szeretlek.

-       Nálam nem jobban! – elkapta a derekamat, lehúzott a földre egy vaskos törzsű fa tövébe, és az ölébe ültetett. Fejét a vállamra döntötte, majd pár percig csöndben ült – Annyira boldog vagyok veled! Nem bántam meg, hogy beléd szerettem… de néhány dolgot megváltoztatnék. – nyelt egy nagyot, nem folytatta tovább.

-       Selena halálát? – félve megtörtem a csendet.

-       Nem. Nem Selena halálát. Tudod, olyan rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Mintha valaki épp keresztbe akarna tenni nekünk. Meghalt az az asszony a kórházban, azután pedig meghalt Selena is. Az után, hogy valamiféle hatást gyakoroltunk rá. Bűntudatom van…

Megfogtam a kezét, nyugtatni próbáltam. Keze hideg volt, úgy, mint önmaga a vízben úszó ruháktól. Nekem is pont az az érzésem volt, amiről ő beszélt. De nem árulhattam el neki. Meg kellett tartanom magamban. Mind a ketten nem veszíthettük el reményt. Most szükségem volt arra, hogy elhiggyem… véletlenek igenis vannak.

-       Arra nem gondoltál, hogy egyszerűen a véletlen műve? Amióta veled vagyok, csak a rossz történik..

-       Nem! Amióta elmentem abba a kórházba, ahol feküdtél, azóta csak rossz dolgok történnek velem. Nézd meg, te is a nyakamon maradtál – hangja megint nevetésbe fulladt, bár ez alkalommal erősen próbálta visszatartani – és ami a legfontosabb.

-       Mi az? – elgondolkodtam, majd megkérdeztem.

-       Hatalmas hibát követtem volna el, ha nem hoztalak volna el onnan.

Átrakott jobb lábára, felém hajolt, egyre közelebb éreztem szuszogását, egyre közelebb, és közelebb. Orrunk majdnem összeért, arcomat simogatta. A csúcsponton elfordult.

-       Justin! – rászóltam, mire felém fordult újra. Rettenetesen kívántam csókjait, ahogy az előbb majdnem ajkain csügghettem, teljesen kifordított magamból. Euforikus érzés uralkodott el rajtam… odahajoltam hozzá, és megcsókoltam – ezt elfelejtetted az imént – suttogtam, majd újra ajkaihoz hajoltam.

Ő pedig csak mosolygott, ajkaimba harapott, majd hátra döntött a kemény talajon. Csak csókolt és csókolt perceken keresztül. Ez a pár perc olyan volt, mintha megállt volna az idő. Ha tehettem volna, mást többé nem akartam, csak Justinnal lenni egy ilyen romantikus pillanatban.

Még beszélgettünk egy ideig, amíg mind a kettőnket ki nem ütötte a fáradság. Elég mozgalmas napunk volt ahhoz képest, hogy a semmi közepén vagyunk. Végül nem mentünk be a barlangba, de a közelében maradtunk. Ahogy Justin lehunyta a szemét, és úgy látszott, hogy elaludt, törni kezdtem a fejemet. Mivel tudnám vissza adni a csillagjait? Kikászálódtam szorító kezei közül, és elkezdtem bolyongani az erdő mélyén. Hiába féltem, a vágy, hogy visszakapja, amit csinált, továbbvitt.

Nekidőltem egy fának. Abban a pillanatban ugrott be egy ötlet. Mi lenne, ha elhitetném vele, hogy eltűntem? Mi lenne, ha egy kicsit az idegeit elhúznám, mi lenne, ha látnám, milyen kétségbeesetten keres? Mi lenne, ha látnám is mennyire félt, nem csak hallanám?

-       Áááá! – valami elkapott hátulról, és magával hurcolt. Csak sikítani maradt erőm…

18.Rész~Már minden rendben?

’Velem?’ Igazából egyáltalán nem kell velem lenni, én sosem erőltettem a dolgot. Én elmondtam már, hogy haza kellene mennünk, és nem akarok itt lenni, a semmi közepén. A civilizált világtól legalább 300 mérföldre. Kezdem unni azt, hogy állandóan megy valamiért a veszekedés, a cirkusz. Ha éppen szent a béke, akkor kihal körülünk minden emberszámba vehető lény. Inkább halnék meg otthon, úgy, hogy a bátyám az utolsó perceimig szívná a véremet, de legalább azokkal lehetnék, akik szeretnek.. és akit viszont szeretek…

Igen, pontosan már nem tudom hova rakni a viselkedését Justinnak. Csak teher vagyok a vállán, aki azért kellett, hogy valaki összerakosgassa törött szíve darabkáit, és hogy elfelejtse szakítását Selenával.

Leginkább magamból van a legjobban elegem. Újra előjött agresszív énem, ami ha tehetné, most egy hatalmas botrányt csinálna, és ordítozna. De ezzel nincs is túl nagy problémám. Kisebb megerőltetések nélkül is sikerül kordában tartani magamat. Kezdek olyan lenni, amitől mindig is irtóztam. Hisztis vagyok. Tudom, mennyire undorító tulajdonság, főleg ahogy rajtam jön ki. Kedvem támadna véget vetni ennek az egész gyógyulásnak. Örökre…

Fogtam magamat, és bevándoroltam a sátorba, hátha ott nyugodtan tudok majd gondolkodni. Szerencsémre Justin békén hagyott, és nem jött utánam. Hiányzott már a magány. Szemeimet kisírva ültem a hideg sátorban. Nem tudtam miért sírok, csak egyszerűen jól esett. Ha valaki megkérdezte volna, miért csinálom, az lett volna rá a válasz, hogy mert jólesik. Átmentem depressziós, hisztis kotralékká. 

A kívül lángoló tábortűz lobogása kezdett alábbhagyni, a parázs pattogása egyre kevésbé hallatszott már. Az éjjeli szentjánosbogarak körben repkedtek az átlátszó sátor felett. Hihetetlenül gyönyörűek voltak, egész éjjel élveztem volna a társaságukat. De a szememre nehezedett kimerültségem, egyre nehezebbek lettek a szempilláim. Már majdnem eltettem a mai nap fáradalmait holnapra, amikor Justin belépett a sátorba, és a szemembe világított egy zseblámpával. Ahogy meglátta, hogy hunyorgok az erős fénytől, lekapcsolta, és mellém bújt. Fejét a vállamra fektette, egyre gyorsabban vette a levegőt. Arcomat megsimította, orrával óvatosan a fülemet, majd a nyakamat kezdte el piszkálni. Azt kívántam, bárcsak bűntudata lenne, és bocsánatot kérne…

Megölelt, és gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Olyan megbánóan csókolt, olyan sok szenvedéllyel, mint még sosem. Olyan közel volt hozzám, ahogy még nem éreztem soha. Elhaltak kétes érzéseim, elmúlt minden baj, ami eddig gyötört, egyszerre melegség járta át a testem, boldog voltam legalább pár másodpercig. Nem tudtam Justin gyengédségének ellen állni, percekig forró csókokban forrunk össze. Talán erre vágytam ez idáig, hogy bizonyítsa be, mennyire fontos is vagyok neki. Hogy ne csak mondja, tegyen is érte.

-       Nem akarok veszekedni többet – felém hajolt, majd megbánóan a fülembe suttogta – Szeretlek, tényleg – újra magához ölelt, megsimogatta az arcomat, majd újra magyarázkodni kezdett – Én tényleg nagyon…

-       Sss! Maradj, nem kell magyarázkodnod. Én is szeretlek – Újra és újra megcsókoltam, amíg mind a ketten el nem fáradtunk teljesen. Egész éjszaka rajtam aludt. Amikor reggel felkeltem különleges illatát érezhettem, és puha kezei érintését, ahogy átkarolnak. Ilyen boldogan még nem ébredtem. Ahogy a tegnapi napnak vége lett, úgy hagytam magam mögött minden kétségem. Megpusziltam finom, puha arcát. Ahogy végig gondoltam az előző estét, mosoly húzódott az ajkaimra.

~Justin szemszöge

Az ő karjaiban felkelni… álmomban sem lehettem volna szebb helyen. Miközben én alvást tettetek, ő az arcomat puszilgatja, és mosolyog. Ha tudná, milyen gyönyörű még reggel is. Ha tudná, hogy fenn vagyok, és róla álmodozok. Ha tudná, mennyire szükségem van rá…

Egy óvatlan pillanatban, amikor lehunyta szemeit, leugrottam róla, nyakához másztam és fújni kezdtem; egy pillanat leforgása alatt. Úgy megijedt, és olyan aranyosan nevetett, hogy én is vele nevettem. Pecekig egymást figuráztuk, amikor egyszer csak elkezdett ütni párnákkal.

-       Justin! Te normális vagy? Azt hittem mindjárt itt halok meg, úgy megijesztettél. Nem engedem meg, hogy ilyet csinálj! – kelt ki magából, de nem bizonyult jó színésznek, mert a végét teljesen elnevette. 

-       Nem engeded? – húztam, vontam minden kérdésemet, hogy kicsit játszadozzak vele. Végre azt éreztem, képben vagyunk egymással. Jó úton haladunk…

-       Hát. Neked talán megengedem. De senki másnak – hangja romantikusan csengett, nem bírtam ki anélkül, hogy újra és újra ajkait érintsem.

Délelőtt elterveztük, hogy felderítjük az erdő mélyét. Elmentünk egy kiadós túrázásra. Egész úton nevettünk, estünk-keltünk a nagy sárban. Pár óra múlva úgy néztünk ki, mint akik az őserdőből szabadultak.

-       Justin!! – kiáltotta el magát Leena, amire ijedten a segítségére mentem – Az ott, ott, ott, mi az?  - elfehéredett az arca, és a teteje felé mutatott. A biztonság kedvéért hátráltam egy lépést, úgy kerestem az ágak között rejlő szörnyeteget.

-       Hol? Mi az? Nem látom! – néztem Leenára értetlenül, és tovább kerestem a rejtélyes állatot.

Leena a hátam mögé settenkedett, és úgy elkezdett csiklandozni, hogy úgy ellöktem magamtól mindent, mintha muszáj lett volna. Ugráltam össze-vissza, nevetésem pedig nem akart szűnni. Igen, visszakaptam a reggeli meglepetést.

Egy hirtelen mozdulattal egy kisebb szakadék felé ugrottam, és már nem tudtam megállítani magam, hogy le ne essek. Megragadtam Leena karját, és magammal rántottam.

-       Ááá! – kiáltottam fel, majd élesen zihálni kezdtem.

Csak alig két métert zuhantunk, mégis kivert a verejték. Azt hittem, odaveszünk. Tényleg elhittem, hogy a világ legmélyebb szakadékában veszünk. Amint földet értünk, egy halom sárba loccsantunk bele. Életem legfélelmetesebb zuhanása volt, de az érkezés a világ legjobb mókája volt.

Felálltam, és elkezdtem sárral dobálózni. Leena is csatlakozott, tetőtől talpig hemperegtünk a barna, nyálkás maszlagban. 

Köszönöm a több, mint 7000 megtekintést, és a kritikát :)

17.Rész~Veled?

Magas sötétzöld fenyőfák magasodtak végig az út mentén, halvány ködben elveszve. A reggeli köd még jobban elnyomta borús érzéseimet. Nagyon régóta úton voltunk, nem tudnám megmondani mióta. Egy röpke pillantásra sem méltattam eddig Justint, aki a körülmények hatása, és az út hosszúsága miatt igencsak ki lehetett merülve. Inkább saját gondolataimon őrlődtem.  Oda-vissza csavartam magamban a történeteket, és végül egy olyan magyarázatot találtam ki, amit legrosszabb rémálmaimban sem akarnék. Bár ha belegondolok, már most rosszabb helyzetben érzem magam, mint amit kibír a képzelőerőm. Nagyon is szeretnék most egy olyan álomban lenni, ahol hatméteres fekete pókok elől rohanok egy sötét erdőben. Inkább kapjanak el ezerszer, minthogy valakit vérben fürödve lássak feküdni. Egész pókhadsereg üldözhetne a tiltott rengetegben, csak legyen ennek vége.

Minden erőmön azon voltam, hogy kitöröljem magamból ezt a furcsa gondolatot, de minél többször átfutottam magam rajta, annál valószínűbbnek tűnt. Mi van, ha valaki szándékosan akar keresztbe tenni nekünk? Ez nem az első ember volt, aki rövid idő alatt kihullt körülöttünk. Ott volt például a nővér, most pedig egy közelebb álló embert veszítettünk el. De bárhogy agyalok, nem tudom elképzelni, hogy ki tehette. Nincsenek ellenségeim, a világ ezen a részén, pedig senkit nem ismerek. Ki árthat nekünk? Justin titkol el valamit?

Justin felé fordultam, aki még mindig erősen az útra koncentrált. Fél kézzel a kormányt fogta, másik kezével pedig idegesen keresett valamit. Nem tudtam még sokáig megszólalni. Amikor elhatároztam, hogy végre kérdezek valamit, inamba szállt a bátorság. Egész úton csendben ültünk egymás mellet. Justin csak annyit kért, hogy bízzak benne. Ebben az egy dologban biztos voltam. Bízok benne.

Miután már teljesen elvesztettem az időérzékemet, nagyjából egy óra múlva megállt az autó egy sáros dombos területen. Hangosan felsóhajtottam. Jusinnak ezzel jelet próbáltam adni, de nem vette észre, azt hiszem. Csak kiszállt az autóból, keserves arccal kinyitotta az autó hátulját, és elkezdett kipakolni.

Mit akar itt a semmi közepén? Tudja, egyáltalán hol vagyunk? Miért hozott ide? Haza akarok menni…

-       Még mindig bízol bennem? – odaállt mellém Justin, akinek most ugyan nem láttam könnycseppeket a szemében, de az arca nedves volt. Csak csendesen bólintottam.

-       Justin! Látom az arcodon, hogy fáj! Menjünk haza, ne szenvedtesd magad… - Próbáltam a lehető legudvariasabban hazavitetni magam vele. Hiába a hosszú út, nem érdekelt.

-       Pár napig muszáj távol lennem mindenkitől – suttogta erőtlenül, miközben egyre jobban eluralkodott rajta az álmosság.

-       Akkor vigyél haza – förmedtem rá erőszakosabban a kelleténél.

Hozzám vágta szabályosan a kocsi kulcsot, majd dühösen hozzákezdett egy nagy sátor felállításához. Fogtam a kocsi kulcsot, és elindultam az erdő mélyére. Egy kis hegyi séta már nem árthat. Egyébként sem árt felfedezni a terepet, hogyha már itt rekedtünk pár napra.

Hogy mért nem megyek el? Hát azért mert gyáva vagyok. A semmi közepén, ahol egy árva elveszett lélek sem botorkál, mit kezdenék egy autóval, amit még vezetni sem tudok? Órákig kóvályogtam a fák között, de nem mertem nagyon bemenni a fenyvesek sűrűjébe, hisz nem találtam volna vissza. A sátor mellet hatalmas világosságot láttam, és füstöt. Justin tüzet rakhatott…

Ott ült egy nagy farönkön, és rezzenéstelenül bámulta a tüzet, ahogy jobbra, balra pattogtak az izzó parázs aranyszínű darabjai. Hallotta, hogy megérkezek, mégsem tett semmit. Csak ült tovább, és neszelt.

-       Nem fogsz többet hozzám szólni?  - bukott ki belőlem. Egyre közelebb léptem hozzá, de mintha nem hallotta volna. Játszik velem. Pedig elfogadtam, hogy a semmi közepén nomád körülmények között szeretne lenni távol a világ minden bajától, és a lehető legmesszebb minden embertől. Amikor már egy lépésre álltam tőle, felemelte fejét, és szánakozva megrázta.

Leültem mellé, és átkaroltam, majd karjaiba húzódtam. A tábortűz mellett egymást melegítettük, amikor Justin egy pillanat alatt elkezdett hangosan sírni, és könnyeit törölgetni.

-       Azt hittem te legalább mellettem vagy! Azt hittem lesz valaki velem, reméltem, hogy nem veszítelek el! De sosem voltál az enyém! Azt se tudom szeretsz-e…

-       Szeretlek Justin, nyugodj meg, minden rendben lesz – próbáltam megnyugtatni, és még szorosabban átölelni.

-       Már hogy lenne rendben? Elvesztettem a hitemet… - ellökött magától, felállt, majd kiabálni kezdett – Nem tudsz te rólam semmit! Mit keresek én itt veled?

Sziasztok! Remélem tetszik a történetem! Ha van egy kis időtök, nézzetek be a Galériába is :)*Pearly