15.Rész~Nem akartam látni..

A legromantikusabb hely számunkra… Ez a három szó a fellegekbe repített. Egy másik világban éreztem magam, apró pici színes virágok között. A virágok egy réten voltak, én pedig a gyönyörű zölden csillogó pázsiton szaladgáltam. A legfelemelőbb érzés, amit valaha éreztem. És mindez két másodperc leforgása alatt történt. Amikor kinyitottam a szememet, hasonló látvány fogadott. A kórház kertjében, Justin ölében, fényesen áradó napsütésben.

Az utolsó pár szó, amit hallottam Justin szájából, teljesen eljátszott a képzeletemmel. Kíváncsi vagyok, hol az a hely, amit mind a ketten tökéletesnek gondolunk. Sosem beszéltem arról, hogy hol szeretnék élni, mit szeretnék látni, hova szeretnék utazgatni. Pedig ötletem az lenne, ha egyszer elkezdenem sorolni, győzné valaki végighallgatni. Egyik legnagyobb álmom utazgatni a világban. Hogyha egyszer hatalmam lenne valami felett, vagy csak egyszerűen megengedhetném magamnak, szeretnék az afrikai kisgyerekeken segíteni. Úgy, mint Justin rajtam. Sosem tudom majd ezt meghálálni…

-       Hol az a hely? – suttogtam óvatosan fülébe, miközben próbáltam kényelmesen elhelyezkedni kemény combjain.

-       Azt majd akkor fogod megtudni, hogyha ott leszünk – mosolygott lágyan, majd méz szőke hajam tincseit kezdte el birizgálni. Jobbra-balara tűzte, majd egy kisebb fonást rakott a jobb oldalamra.

Ez után a délután után még két napig kellett a kórházba maradnom. Ez alatt a két nap alatt Justin minden pillanatban velem volt. Az első éjszaka nem tudtam rábeszélni, hogy menjen haza, és pihenje ki magát, úgyhogy kinn aludt a folyósón egy hideg, kemény fehér széken. Második estén a fáradtságtól összeesve rogyott az ágyamra. Nem engedhettem, hogy megint benn aludjon. A délelőttök, és a délutánok egyhangú boldogságban teltek el. Sétálgattunk a kórház gyepes pázsitján, történeteket meséltünk egymásról, az eddig megélt történeteseinkről. Justin elmondta nekem, milyen érzés volt átélnie a hirtelen jött hírnevet, elmondta, mennyire hisz Istenben. Mindent tőle kapott, a sikere is tőle származik. Nem is tudtam, hogy ennyire vallásos. Én szintúgy szeretem az Istent, járok templomba alkalmakkor, esténként gyakran imádkozok. Nem tudtam eddig milyen, ha valaki ennyire hisz valamiben..

-       Itt az idő! – ébresztett fel Justin reggeli kómás állapotomból. Felemelte a bőröndömet, jelezve, hogy nemsokára kiléphetek ezek közül a borzalmas kórházi falak közül. Arcára hatalmas mosolyt varázsolt, ami letörölhetetlennek látszott. Régen láttam ennyire boldogan mosolyogni. Ennél csak akkor volt vidámabb, amikor megkérdezte, hogy szeretnék-e vele lenni. Nem bántam meg, hogy igent mondtam.

Álmosan megdörzsöltem a szememet, majd Justinnal együtt összepakoltam a ruháimat. Pár perccel az után, hogy végeztünk, az orvos lépett be a terembe. Tekintete nyugodt volt, barna szemei csak úgy mosolyogtak. Átadta a leleteimet és egy utolsó jókívánsággal búcsúzott.

-       Nagyon vigyázzon magára, Leena kisasszony, nem szeretnénk többet benn tartani huzamosabb ideig a kórházban. Ezen túl minden hónapban kétszer kell bejárnia vizsgálatra. Azok a vizsgálatok csak rutin feladatok lesznek, pár órát igénylenek. Sok szerencsét az elkövetkező időkhöz! – megölelt, majd kifordult az ajtón. Ez teljesen meglepett. Nem tudtam, hogy ennyire bensőséges kapcsolatot ápolnak erre az orvosok a páciensekkel.

Justin rám mosolygott, megfogta a csomagomat, másik kezét pedig felém nyújtotta. Kéz a kézben sétáltunk ki a kórházból. Soha többet nem töltök egy napnál többet benn. Kibírok inkább ezer fájdalmat, de nem fordulok orvoshoz. Pedig kiskoromban az volt a legnagyobb álmom, hogy egy nap majd orvos leszek. Erről ez a pillanat volt, amikor végleg lemondtam.

Justin elvitt a házába. Nem is lehetett háznak mondani, inkább egy csodálatos kastélyra hasonlított belülről. A falak márvány kirakással, arannyal díszítve, a legmodernebb dolgok, amiket valaha láttam, megtalálhatóak voltak. A konyha egyedi volt, mégis amerikai stílusban volt megtervezve. Az emeleten mozi szoba volt, gombnyomásra működő popcorn automatával. Volt fenn minden, amit szem kívánt magának. Edzőterem, biliárdasztal, szauna, hatalmas terület, tele kényelmes bőrből készült barnás fotelekkel. Minden szín harmonizált egymással. Tizennégy szobája volt a villának. Tizenhármat néztünk végig egymásután. Mindegyiknek másmilyen elrendezése, más stílusa volt, más dolog kápráztatott el benne. Az utolsó szobánál Justin Megfogta a kezem, majd megcsókolt.

-       Csukd be a szemedet! – engedtem utasításainak, és éreztem, hogy valamit a fejem köré teker. Próbáltam kinyitni a szemem, de egy kendő takarta el kép világomat. Justin megfordított, megfogta mind a két kezemet, majd maga után húzott. Hallottam, hogy lenyomja a kilincset, és kinyitja az ajtót.

Orromat rózsaillat csapta meg, és csobogó hang hallatszott valamerről. A levegő nedves volt, valami különlegeset éreztem a rózsaillat mellett. Justin elkezdte lehúzni a fejemről a kendőt, amikor hangos csapódást hallottam. Odakaptam a tekintetemet, de nem láttam semmit, még mindig takart a ruhadarab. Justin is odakaphatta a fejét, mert idegesen próbálta visszakötni rám a kendőt. Kikaptam kezei közül magamat, és szabályosan letéptem a fejemről. Justin kétségbeesett tekintetét látva arra a helyre pillantottam, ahonnan a hang jött. Elképedtem.. Ehhez foghatót nem láttam.. nem akartam látni.

14.Rész~Tavasz

 Hogy lennék-e a barátnője? Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy nap ő fogja ezt megkérdezni tőlem. Legalább annyira kehetlennek tűnt, mint átvenni Disneyland felett a hatalmat a gonosz Miki egér és Micimackó figurákkal szemben, amik édes cukorkákkal, színes lufikkal és vidámpark jegyekkel dobálóztak.

-       Azt hiszem Justin most nagyon nehéz időszakod kezdődik – amikor ránéztem meglepődött arcára, magamban nagyon nagyot nevettem. Ha most egyedül lennék, hatalmas nagy nevetéstől zengene a szoba. Szórakoztam egy kicsit Justinnal.

-       Mégis mi történt? – csak pár másodperc elteltével tudott megszólalni, arán megdöbbentség látszott. Nem sokon múlott, hogy feladom abban a pillanatban a színjátékot, és a karjába borulok. Láthatta azt az apró mosolyt a szám sarkában, ez lett mindennek az elrontója – Igen? Ezt most csak ugye viccből mondod? Leena!

Ráérzett a dologra. Fülig érő mosollyal hirtelen benyúlt a takaróm alá, és hideg kezeivel megfogta meleg combomat. Azt hittem, hogy nyomban felsikítok. Ahogy hideg kezei megérintettek, olyan volt, mintha egy forróra melegített középkori kastélyból átléptem volna egy jégveremmel teli szobába.

-       Mit gondolsz? – jókedvem kezdett határtalan lenni, mosolyogva beszéltem és rákacsintottam. Szemöldökét felhúzta, jelezte, hogy most már teljesen össze van zavarodva, és nem tudja, mit is kellene mondania. ’Akkor most mit dobjak fel?’ Szemeiben ez csillogott – Persze, hogy lennék!

Határozottan kijelentettem, hogy minden vágyam az, hogy a barátnője legyek. Igazából, ez egy erős túlzás volt, mert még sosem gondoltam arra, hogy én az szeretnék lenni. Viszont, most egy barátság fog tönkre menni. De mégis mit gondolkoznék azon, hogy jó döntést fogok-e hozni? Végre boldog lehetek! Nem engedhetem el ezt a lehetőséget, hiszen biztos, hogy Istentől kaptam. Azt szeretné, hogy boldog legyek.

Amilyen határozottan kijelentettem, olyan megilletődve éreztem magamat. Azt éreztem, hogy átjárja testemet a melegség. Először a fülemen, majd a többi testrészemen futott végig. Zavarban voltam.

Justin megszorította a kezemet, bájos mosolyával éreztette, hogy nincsen okom, arra, hogy zavarban legyek. Végül is, ő kérdezte, meg, hogy szeretnék-e vele lenni, nem pedig én vallottam neki szerelmet. Addig nem süllyedtem volna, bármennyire is nehéz lett volna magamban tartani.

-       Justin! Bárcsak már kivihetnél ezek közül az őrjítő szürke falak közül. Egyre szorosabbnak érzem őket. Egyhangúak, és csak a kedvem lesz rosszabb tőlük. Szeretnék már friss levegőt szívni, és a szabadban szaladgálni! – olyan régen voltam már kint. Mintha egy más világ lenne. Ki akarok törni, és minden vágyam egy hatalmas séta a szeles délutánban.

-       Bárcsak velem jöhetnél a turné többi állomására! Három nap múlva folytatódik, és nem jó szívvel hagynálak magadra!

-       Három nap? Mennyi az esélyem arra, hogy addigra kiengedjenek? Otthon azt mondta az orvos, hogy nem kell mindig benn lennem.

-       Biztos, hogy ez csak egy ideiglenes időszak. Mindjárt vége lesz! – újra megszorította a kezemet, majd felém hajolt, és forró ajkait hosszan homlokomnak nyomta.

Elgondolkoztam. Vajon ennek mikor lesz vége? Minden Burton hibája. Most mégis hiányzik. Ő volt az egyetlen ember, akivel, ha haragban is, mindig ott voltunk egymásnak. Ha egy szer hazajutok, minden képpen szeretném vele tisztázni a balhénkat. Ha nem tett volna meg azt a végzetes lökést, amitől ide kerültem, soha nem találunk egymásra Justinnal. Hatalmas nagy szívességet tett ezzel nekem, hálás vagyok neki.

-       Beszéljek az orvossal? Megkérdezem, hogy meddig tartanak még benn – Justin automatikusan felállt, meg sem várta a válaszomat, és kisétált a szobából. Had menjen, legalább nem én jövök megint zavarba a felesleges fecsegésemmel.

Hosszú percek teltek el, míg vártam, milyen választ fog hozni. Annyira szükségem volt, valami bíztató válaszra, mint szegény embernek egy falat kenyérre. Izgalmamban egy darabig a hajammal vesződtem, húzgáltam, birizgáltam, de hamarosan meguntam. Azután a takarómat húzgáltam, igazgattam jobbra-balra, de nem volt jó sehogy. Kis híján már feladtam minden unalomölő tervemmel, amikor Justin toppant be az ajtón.

-       Justin? – ezzel az egy kis szócskával vontam kérdőre. Izgatottan előredőltem az ágyban, de a válasza egyre csak nem jött – Baj van? – egy elvétett pillantást vetettem a kórterem sarkába. Úgy éreztem magamat, mint egy pók, aki a saját hálójába akadt. Ennek sosem lesz vége?

-       Azt mondta az orvos, hogy jók lettek az eredményeid, de a szokásos megfigyelést nem lehet elhagyni…

-       Akkor hiába vártam – belevágtam a szavába. Őt ez nem zavarta, mondta tovább, a mondani valóját.

-       DE! – külön kihangsúlyozta ezt a szócskát – Az eredményedtől függően egy-két napot kell már csak itt lehúznod! – annyira örültem, hogy elmondani is nehéz volt. Már csak két nap? Ha egyszer megszabadulok ettől cécótól, nem teszem be kórházba többet a lábamat – Azt mondta Mr. Cawford, hogy a kertbe kivihetlek sétálni!Szép tavaszi idő van .. Úgyhogy öltözz! Friss levegő, jövünk! – kiáltozta Justin egyfolytában.

Justin, mint egy úriember kisegített az ágyból, ügyelt arra, hogy alaposan fel legyek öltözve. Felsegítette rám a télikabátot, majd kézen fogott, és kisétáltunk a kórház udvarába. A gyep gyönyörű világoszöld színben pompázott, a nap ragyogóan sütött. A fák rügyei épp most kezdtek fakadozni. Gyönyörű volt. Ha tehettem volna, körbe rohantam volna háromszor a területet. Álomba ejtő volt a látványvilág!

Odabújtam Justinhoz, lábaimat, amik felett lágy szellő lebegtette a pizsmát, Justin lábánál melegítettem. Elmondtam neki, mennyire hálás vagyok, azért, hogy elhozott ide. Lehunyta a szemét, és elmosolyodott.

-       Kitaláltam, hova viszlek el legelőször úgy igazán magammal! – suttogta a fülembe – Egy egyszerű kis helyecske, de mégis a legromantikusabb hely számunkra…

13.Rész~Maga rossz katona lenne!

Élveztem a pillanatot, addig, ameddig csak lehetett. Elvesztem hatalmas szeretetében, szívem izzani kezdett a csók hatásától. Egy gyönyörű pillanat volt, ami már napok óta kikívánkozott magából. Lehet, hogy elég vak voltam, hogy nem vettem észre, mi folyik le Justinban. De hát ő szeret engem! Vajon én is így érzek, vagy csak ez egy apró testi vonzalom, ami most ide-oda tengődik bennem?

Akármilyen jó érzéssel is töltött el puha ajkainak ölelése, véget kellett vetnem a csóknak. Hirtelen felnéztem a plafonra, és megszorítottam a nyakamban lógó medált. Egyszeriben elszégyelltem magamat, arcom pírja vörösre változott. De amilyen gyorsan megtörtént, olyan gyorsan el is múlt. Hogy feledkezhettem meg arról a fiúról, akit nemrég több ezer kiló méterrel magam mögött hagytam?

’ Ha ránézel a medálra, én fogok majd eszedbe jutni.’ Ezeket a szavakat mondta Dave, amikor a nyakamba akasztotta a nyakláncot. Akkor beszéltünk utoljára.

Valójában Justin is észrevette, hogy bánt valami. Észrevette, hogy a medált nézegetem olyannyira, és a régi emlékeket keltem újra életre. Megfogta a nyakláncot, kivette a kezemből, és berakta a pizsamám alá.

-       Emlékszel, hogyan búcsúzatok el? – halkan beszélt, mégis megértettem. Talán, aki méterekkel, akár pár centivel arrébb állt, annak nem sikerült volna – Mit mondott, amikor elbúcsúztatok egymástól? – rám emelte hatalmas barna szemeit, megsimította az arcomat.

Elbizonytalanodtam, magam sem tudtam, hogy mit is akarok pontosan ettől a helyzettől. Azután eszembe jutottak a szavak, amiket én mondtam Davenek. Amik kimondásakor majdnem megszakadt a szívem. Mire meg tudtam szólalni, Justin kimondta helyettem, és én vele suttogtam. Pont úgy, ahogy én meséltem neki. Teljesen.

-        Akármilyen nehéz lesz, de ne várjunk egymásra. Ez a kezelés elhúzódhat hónapokig, sőt talán egy-két évig is. Te egy jóképű, aranyos srác vagy, szenvedés lenne neked ez az időszak. Ahány lányt meglátnál, görcsbe szorulna a gyomrod. Nincs az a szerelem, ami kibír több hónapot a másik nélkül. ha visszajövök, és még mindig egyformák lesznek az érzéseink, akkor együtt leszünk. Most szabad szárnyakat adunk egymásnak – szünetet tartott, majd újra megszólat - ezt mesélted nekem.

Igen, ez így volt. Akkor még megszorítottam a kezét, talán utoljára, igazán, őszintén a szemeibe néztem.

-       Leena! Ne legyen lelkiismeret furdalásod, hiszem megegyeztetek! Bennetek volt, hogy nem tartotok ki egymás mellett a távolban is. Boldog lehetsz másik fiúval is – megszorította a kezeimet, majd elengedte. Elbizonytalanodott – Ha csak nem szereted még mindig…

Attól félek, inkább a lelkiismeret-furdalás dolgozott bennem, nem pedig az elvesztésének a fájdalma. Igaza van Justinnak. Nem kellene ennyire ragaszkodnom a múlthoz, főleg így, hogy nem is szeretem már Davet. Nem, ez nem igaz! Nagyon is szeretem, de már nem úgy, mint régen. Ha még egy esélyt adhatnék a kapcsolatunknak, határozottan csak a barátja szeretnék lenni. Nem tudnék máshogy dönteni. Túlságosan elvarázsolt a mellettem ülő fiú tekintete, érintése, szeretete. Az is csodálatra méltó, hogy mennyit tud mosolyogni, mennyire nagy az akaratereje, és hogy mennyire tud szeretni.

Hagytam a csábításnak, visszacsókoltam. Justin csók közben elmosolyodott, majd közelebb húzódott. A múltnak vége, és most egy fantasztikus dolog veszi kezdetét. Engedtem csókjai melegének. Amikor külön váltak ajkaink, egymásra mosolyogtunk.

-       Remélem, hamarosan kiengednek a kórházból. Veled szeretnék lenni, még többet! – rám mosolygott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Én is szerettem volna, de még hogy! Már elegem volt a szürke kórházi falakból. Egy idő után azt veszed észre, hogy a falak egyre közelebb jönnek. Napról napra szűkebb a tér, miközben nem változik semmit… Csak a képzelőerőm játszott velem. Én pedig Justinnal játszottam.

-       Hát, komolyan gondoltad? Szerintem elfelejtettél valamit – beletúrtam a hajamba, miközben szemeibe mosolyogtam. Jó álca volt ahhoz, hogy rossz lány hatását keltsem.

-       Igen? Mit is? – a hangulat kettőnk között egyre jobban fokozódott, egyre jobban éreztük magunkat. Gátlások nélkül. Nem is tudom mikor nevettem utoljára ilyen jókedvűen.

Kellet egy hosszabb idő, amíg rájött, hogy mire is gondolok. De megérte. Esetenként örömömben még egy-egy könnycsepp is lepottyant pilláimról. Ahogy ez a srác grimaszolni tud, és ahogyan produkálja magát, az egészen ámulatba ejtő.

-       Leena Brown! – kiáltott fel Justin, mire felültem a kórházi ágyban.

-       Igenis! Nevettem fel, és katonát játszva tisztelegtem neki. Nagyon rossz katona lennék, ha Justin lenne a felettesem, mert, ahogy ránéztem, pár másodperc múlva elkapott a nevetés. Justin kiugrott mellőlem az ágyból, majd letérdelt az ágyam mellé.

-       Leena kisasszony, magából piszkosul rossz katona lenne! Inkább ne állj be a hadseregbe!Inkább…  – megszorította a kezemet - Inkább… Lennél a barátnőm?