14.Rész~Tavasz

 Hogy lennék-e a barátnője? Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy nap ő fogja ezt megkérdezni tőlem. Legalább annyira kehetlennek tűnt, mint átvenni Disneyland felett a hatalmat a gonosz Miki egér és Micimackó figurákkal szemben, amik édes cukorkákkal, színes lufikkal és vidámpark jegyekkel dobálóztak.

-       Azt hiszem Justin most nagyon nehéz időszakod kezdődik – amikor ránéztem meglepődött arcára, magamban nagyon nagyot nevettem. Ha most egyedül lennék, hatalmas nagy nevetéstől zengene a szoba. Szórakoztam egy kicsit Justinnal.

-       Mégis mi történt? – csak pár másodperc elteltével tudott megszólalni, arán megdöbbentség látszott. Nem sokon múlott, hogy feladom abban a pillanatban a színjátékot, és a karjába borulok. Láthatta azt az apró mosolyt a szám sarkában, ez lett mindennek az elrontója – Igen? Ezt most csak ugye viccből mondod? Leena!

Ráérzett a dologra. Fülig érő mosollyal hirtelen benyúlt a takaróm alá, és hideg kezeivel megfogta meleg combomat. Azt hittem, hogy nyomban felsikítok. Ahogy hideg kezei megérintettek, olyan volt, mintha egy forróra melegített középkori kastélyból átléptem volna egy jégveremmel teli szobába.

-       Mit gondolsz? – jókedvem kezdett határtalan lenni, mosolyogva beszéltem és rákacsintottam. Szemöldökét felhúzta, jelezte, hogy most már teljesen össze van zavarodva, és nem tudja, mit is kellene mondania. ’Akkor most mit dobjak fel?’ Szemeiben ez csillogott – Persze, hogy lennék!

Határozottan kijelentettem, hogy minden vágyam az, hogy a barátnője legyek. Igazából, ez egy erős túlzás volt, mert még sosem gondoltam arra, hogy én az szeretnék lenni. Viszont, most egy barátság fog tönkre menni. De mégis mit gondolkoznék azon, hogy jó döntést fogok-e hozni? Végre boldog lehetek! Nem engedhetem el ezt a lehetőséget, hiszen biztos, hogy Istentől kaptam. Azt szeretné, hogy boldog legyek.

Amilyen határozottan kijelentettem, olyan megilletődve éreztem magamat. Azt éreztem, hogy átjárja testemet a melegség. Először a fülemen, majd a többi testrészemen futott végig. Zavarban voltam.

Justin megszorította a kezemet, bájos mosolyával éreztette, hogy nincsen okom, arra, hogy zavarban legyek. Végül is, ő kérdezte, meg, hogy szeretnék-e vele lenni, nem pedig én vallottam neki szerelmet. Addig nem süllyedtem volna, bármennyire is nehéz lett volna magamban tartani.

-       Justin! Bárcsak már kivihetnél ezek közül az őrjítő szürke falak közül. Egyre szorosabbnak érzem őket. Egyhangúak, és csak a kedvem lesz rosszabb tőlük. Szeretnék már friss levegőt szívni, és a szabadban szaladgálni! – olyan régen voltam már kint. Mintha egy más világ lenne. Ki akarok törni, és minden vágyam egy hatalmas séta a szeles délutánban.

-       Bárcsak velem jöhetnél a turné többi állomására! Három nap múlva folytatódik, és nem jó szívvel hagynálak magadra!

-       Három nap? Mennyi az esélyem arra, hogy addigra kiengedjenek? Otthon azt mondta az orvos, hogy nem kell mindig benn lennem.

-       Biztos, hogy ez csak egy ideiglenes időszak. Mindjárt vége lesz! – újra megszorította a kezemet, majd felém hajolt, és forró ajkait hosszan homlokomnak nyomta.

Elgondolkoztam. Vajon ennek mikor lesz vége? Minden Burton hibája. Most mégis hiányzik. Ő volt az egyetlen ember, akivel, ha haragban is, mindig ott voltunk egymásnak. Ha egy szer hazajutok, minden képpen szeretném vele tisztázni a balhénkat. Ha nem tett volna meg azt a végzetes lökést, amitől ide kerültem, soha nem találunk egymásra Justinnal. Hatalmas nagy szívességet tett ezzel nekem, hálás vagyok neki.

-       Beszéljek az orvossal? Megkérdezem, hogy meddig tartanak még benn – Justin automatikusan felállt, meg sem várta a válaszomat, és kisétált a szobából. Had menjen, legalább nem én jövök megint zavarba a felesleges fecsegésemmel.

Hosszú percek teltek el, míg vártam, milyen választ fog hozni. Annyira szükségem volt, valami bíztató válaszra, mint szegény embernek egy falat kenyérre. Izgalmamban egy darabig a hajammal vesződtem, húzgáltam, birizgáltam, de hamarosan meguntam. Azután a takarómat húzgáltam, igazgattam jobbra-balra, de nem volt jó sehogy. Kis híján már feladtam minden unalomölő tervemmel, amikor Justin toppant be az ajtón.

-       Justin? – ezzel az egy kis szócskával vontam kérdőre. Izgatottan előredőltem az ágyban, de a válasza egyre csak nem jött – Baj van? – egy elvétett pillantást vetettem a kórterem sarkába. Úgy éreztem magamat, mint egy pók, aki a saját hálójába akadt. Ennek sosem lesz vége?

-       Azt mondta az orvos, hogy jók lettek az eredményeid, de a szokásos megfigyelést nem lehet elhagyni…

-       Akkor hiába vártam – belevágtam a szavába. Őt ez nem zavarta, mondta tovább, a mondani valóját.

-       DE! – külön kihangsúlyozta ezt a szócskát – Az eredményedtől függően egy-két napot kell már csak itt lehúznod! – annyira örültem, hogy elmondani is nehéz volt. Már csak két nap? Ha egyszer megszabadulok ettől cécótól, nem teszem be kórházba többet a lábamat – Azt mondta Mr. Cawford, hogy a kertbe kivihetlek sétálni!Szép tavaszi idő van .. Úgyhogy öltözz! Friss levegő, jövünk! – kiáltozta Justin egyfolytában.

Justin, mint egy úriember kisegített az ágyból, ügyelt arra, hogy alaposan fel legyek öltözve. Felsegítette rám a télikabátot, majd kézen fogott, és kisétáltunk a kórház udvarába. A gyep gyönyörű világoszöld színben pompázott, a nap ragyogóan sütött. A fák rügyei épp most kezdtek fakadozni. Gyönyörű volt. Ha tehettem volna, körbe rohantam volna háromszor a területet. Álomba ejtő volt a látványvilág!

Odabújtam Justinhoz, lábaimat, amik felett lágy szellő lebegtette a pizsmát, Justin lábánál melegítettem. Elmondtam neki, mennyire hálás vagyok, azért, hogy elhozott ide. Lehunyta a szemét, és elmosolyodott.

-       Kitaláltam, hova viszlek el legelőször úgy igazán magammal! – suttogta a fülembe – Egy egyszerű kis helyecske, de mégis a legromantikusabb hely számunkra…