8.Rész~Köszönöm, hogy vagy nekem..

Nem hiszem el, hogy idáig elfajultak a dolgok. Leülhettünk volna és megbeszélhettük volna a problémát, de ő inkább kémeket küldött utánam. Mégis most már mit higgyek? Talán túl sokat vártam ettől a kapcsolattól.

-       Csak a biztonság érdekében – válaszolt újra üveges tekintettel. A szemei, azok a kis ablakok, amiken a lelke néz ki. Az emberek annyira mások, amikor mélyen a szemükbe nézek. Most mégsem látok semmit…

-       Milyen biztonságról beszélsz? Egy olyan lányra vagy féltékeny, akiről azt sem tudod, hogy kicsoda. Mért csinálod ezt? – egyre indulatosabb érzelmek törtek ki belőlem.

-       Órákat késtél, amikor vele voltál! Az erdőbe, fogalmam sincs, mit műveltetek, lehet, hogy nem is akarom tudni, de amik sok, az már sok! Elegem van ebből az egész helyzetből. Tudod mit? Most hagyj békén! – nem is fejezte be a mondatot, de már sarkon is fordult, és elindult felfelé az emeletre.

Keze után kaptam, visszarántottam magamhoz. Most utoljára, le akarom zárni ezt az egész cirkuszt. Nem akarok veszekedni többé.

-       Az erdőben beszélgettünk… Rólad beszélgettünk. Mostanában mintha nem is velem lennél lélekben, mintha már valahol egész máshol járnál. Nem tudom, hogy mi van veled, de én jobban szeretlek a régi éneddel. Selena.. én, szeretlek.. Kettőnket még meg lehet menteni.

-       Justin – megszorította a kezeimet, és mélyen belenézett a szemeimbe. Ezúttal eltűnt az átlátszó tekintete, most valami egészen más, őszinteség sugárzott belőle – Mind a ketten már csak szenvedünk egymás mellett. Ezek az állandósult kisebb-nagyobb veszekedések teljesen tönkreteszik az idegeimet. Egyre kevesebbet vagyunk együtt, mégis egyre többet kiabálunk, veszekedünk a másikkal. Justin, ez nekem nem fog menni. Az lesz a legjobb, ha most szétválnak az útjaink. Gyönyörű volt veled ez az együtt töltött több, mint két év. De egyszer mindennek vége szakad. Sajnálom.

Szemeimben megjelentek a könnycseppek első szikrái, de nem engedtem nekik. Nem láthatja Selena, milyen gyenge vagyok, hogyha rá gondolok.

Átkaroltam karcsú derekát, és perceken keresztül hasához simulva szorítottam. Perceken keresztül… szótlanul, könnyekkel küszködve próbáltam elengedni magamtól. Úgy öleltem, mint még soha. Az utolsó ölelés…

-       Megyek pakolni, Justin – elengedte kezeimet, adott egy puszit a homlokomra, és elment. Az én szívem közben meg majdnem megszakadt.

Teljesen magamon kívül kerültem. Azt sem tudtam, hogy most mit fogok csinálni nélküle. Már nem tudom, milyen volt, mielőtt ő nem volt nekem. Fájdalmamban beültem az autóba, nyomtam a gázt, amerre csak mentem. Az egész környéken végigköröztem legalább háromszor-négyszer. Végül eldöntöttem, ha már ennyire elememben vagyok, muszáj kiöntenem a szívemet valakinek. Látnom kell valakit, aki megérti, milyen állapotban vagyok. Aki legalább annyira elkeseredett most, mint én. Meglátogatom Leenát…

Amikor egy elhagyatott erdős, füves területhez értem, előjöttek a régi, szép emlékek Selenával. Amikor először találkoztunk, az első csókunk, a folytonos küzdelmünk a fotósok ellen, a dalok, amiket neki írtam, és amiket együtt énekeltünk. A délutánok, amiket végig játszottunk Jaxonnal és Jazzyvel.  Akkor jött el az a pillanat, hogy nem tudtam visszafojtani szemem kis patakját, bármennyire is próbáltam erősnek látszani.

Letöröltem a könnyeket, úgy próbáltam bemenni a kórházba. Legalább előtte tudjak erős maradni.

-       Leena!

-       Justin! Mit csinálsz te itt? Alig két órája mentél el. Mit történt veled, hogy ilyen meggyötört az arcod?

-       Szakított velem Selena…

Tehát szakítottak. Hogyha kiderül, hogy azért, mert én most itt vagyok, tényleg haza fogok menni. Mindenhol csak bajt okozok.

-       Ugye nem én vagyok az oka? – néztem Justinra fájó tekintettel. Szegénynek olyan meggyötört a tekintete. Látszik rajta, hogy most teljesen összetörte a szívét ez a szakítás.

-       Te? Te nem vagy semminek sem az oka, ne is gondolj ilyenekre. Az én hibám, hogy tönkrementünk – annyira szomorú, nem bírom így nézni.

-       Egy kapcsolathoz két ember kell. Nem vagy egyedül hibás, Selena ugyan úgy hibát követett el, mint te. De én nem tudom, hogy mi történt köztetek, nem is szeretnék beleszólni.

-       Nem bántam meg, hogy elhoztalak magammal – ahogy ezt mondta, egy apró mosoly az ajkai sarkába húzódott.

Emlékszem, amikor először megláttam, akkor mindig mosolygott. Azt hittem, hogy ő sosem lesz szomorú. Annyi boldogság áradt belőle, mintha sosem fogyna ki belőle. Most mégis szomorú, és könnyesek a szemei.

-       Justin! Nagyon szeretem a mosolyodat. Kérlek, mosolyogj!

-       Nem tudok… Most nem.

Behunyta szemeit, felült mellém az ágyra, és átkarolt. Még sosem ölelt meg ilyen szorosan, mióta ismerem. Annyira jó volt karjai között lenni. Biztonságban tudtam magamat, ha vele lehettem. Egy apró könnycsepp érkezett a vállamra. Felemeltem Justin állát. Abban a pillanatban megtörölte az arcát, és a fülembe suttogta:

-       Köszönöm, hogy vagy nekem.

7.Rész~Pedig Én tiszta szívemből szeretem..

Most komolyan féltékeny erre a lányra? Miért csinálja 

 ezt? Én tiszta szívemből szeretem, és remélem, hogy egy napon majd végleg együtt lehetünk. Ő meg Én, egy párt alkotva hivatalosan is. Ez az álmom, mióta megláttam először. Szerelem volt első látásra. De még is azt érzem, hogy ő ezt egyre kevésbe értékeli. A kapcsolatunk, már… már nem olyan, mint régen volt. Igen, megváltoztam, felnőttem. Tisztában vagyok azzal is, hogy ő is felnőtt és nem vagyunk már gyerekek. Mégsem tudom elfogadni, ahogy mostanában állunk egymással. Apró veszekedésekbe zuhanunk, amik ezelőtt sosem voltak. Meg kell ezt változtatnom, hogy ne legyen így. Remélem, ugyan ezt gondolja, mint én.

-       Selena! Kincsem, megbeszéljük, ígérem. Leenát bevisszük a kórházba, utána pedig kettesben maradunk – mosolyogtam rá bíztatóan, de még csak a szemembe sem akart nézni – Selena!

-       Én nem tartok veletek. De siess! Hazamegyek, otthon várlak – egy erőltetett mosolyt gyöngynyű arcára csalt, és már indult is. Mielőtt elment volna, a keze után kaptam, visszarántottam magamhoz és egy lágy csókot leheltem ajkaira. Most talán a mosoly, amit az arcára csalogattam, igazi volt.

A többiekre néztem, akik még mindig lelkesen figyeltek, hiszen örültek annak, hogy újra itt vagyok velük. Tudattam velük, hogy pár óra múlva visszajövök. Újra észrevettem a szemükben az aggódó csillogást. Végül is, ezt az évek alatt már megszoktam. Most mégis egy pillanatra megérintett. Selena, mért csinálod ezt velem?

Pár perccel később bekísértem Leenát az autóba, bepakoltam a csomagjait, és indultunk a kórházba.

-       Justin? Útban vagyok? – Tette fel a kérdést félő, szomorú hangon. Láttam rajta, hogy legszívesebben elmenne haza meghalni, minthogy útba legyen bárkinek is.

-       Mért lennél útba? Mért kérdezed ezt?

-       A barátnődön látszott, hogy egyáltalán nem örül annak, hogy én most itt vagyok. Nem akarom, hogy kerülgessetek. Nekem elég lesz az is, ha felraksz a legközelebbi repülőre, ami hazavisz, onnantól pedig csak eltalálok a szüleimhez.

-       Ne hülyéskedj! Itt vagy csak biztonságban! Selena pedig nem rád haragszik, hanem rám. Elmondhatok valamit?

-       Persze – bólintott egyet, és beleegyezett abba, hogy meséljek neki.

Félreálltam az autóval, amikor egy kisebb, elhagyatottabb úton voltunk. Bekanyarodtunk a fák közé, egy buckás földútra az erdőben. Felé fordultam, megfogtam a kezét, majd belekezdtem.

-       Én, és Selena már nem vagyunk olyan boldogok, mint régen. Szeretjük egymást, de mindig találunk egymásban egy-egy tüskét, amit ki kell húznunk, azzal is a másik idegeit marcangolva. Érted? Ne haragudj rá, ne figyelj most rá. Ő egy nagyon rendes lány, csak most gödörben vagyunk. Hidd el, ha megismer téged, és te is őt, ti lesztek a legnagyobb barátnők! – Mosolyogtam rá, hiszen magam elé képzeltem, ahogy Leena és Selena mint legjobb barátnők beszélgetnek. Bárcsak így lenne. Végre vége lenne a háborúnak.

-       Tényleg?

Csak beszélgettünk, és beszélgettünk, észre sem vettük, hogy mennyire szalad az idő. Legalább egy órát ott ültünk egymással szemben és osztottuk meg egymással azokat a dolgokat, amiket talán sosem mondtunk el másnak. Lehet, hogy még alig ismerjük egymást, de tudom, hogy ez egy tökéletes kezdet valamihez.

Bevittem Leenát a kórházba. Most nem akarom, magára hagyni. Az elbeszélgetett óra nagyon sokat jelent. Megnyugtat, hogy nagyon jó körülmények között hagyom ott. A kórház gyönyörű, az ellátás ötcsillagos, az orvosok és az ápolók teljes mértékben törődnek a betegeikkel. Ez talán a világ egyik legfelelősségteljesebb kórháza. Vigyáznak a betegekre.

-       Majd meglátogatlak. Amikor csak tehetem – ezekkel a szavakkal búcsúztam el Leenától. A fenébe is az idővel, hogy magamra is alig van időm. Mindenki azt akarja, hogy szakadjak szét, és nincs időm a fontos dolgokra.

-       Viszlát, Justin – becsuktam az ajtót, és elindultam hazafelé.

Jaj ne! Elfelejtettem Selenát… Ami az autó kipufogóján kifért, engedtem neki. Idegből erőltettem rá a kocsira ezt a teljesítményt. Teljes gázzal száguldottam az egyetlen lány felé, akit szeretek. A több mint két órás út így alig telt bele egy órába, mégis elkéstem.

-       Itt vagyok, Kincsem – bújtam mellé a fotelbe, majd nyomtam egy csókot a homlokára.

-       Késtél! Hol voltál ilyen sokáig? Az a lány elvette az eszed – rám nézett üveges tekintetével, majd folytatta – Mondj igazat Justin. Megcsaltál?

-       Hogy mered ezt gondolni rólam? Amikor szeretlek – egyre mérgesebb lettem. Mért nem bízik már bennem?

-       Mit csináltatok az erdőben órákig? – emelte rám kérdően tekintetét.

-       Selena, te utánam küldtél valakit?

6.Rész~Jó ötlet volt eljönnöm?

Hirtelen távolabb húzódtam tőle, és megfogtam a 

nyakamban lógó medált.

-       Megnézhetem? – nézett rám Justin kíváncsi tekintettel. Átnyújtottam a kezébe – Nagyon szép! Kitől kaptad?

-       A barátomtól – halkan, szégyenlősen suttogtam. Még furcsa volt a helyzet, hogy egy teljesen idegen személlyel utazok a világ másik részére.

Justin rám mosolygott, majd hátradőlt a vajszínű bőrülésen. A több órás repülőutat felváltva aludtuk végig. Egyszer ő, másszor én bóbiskoltam el a hosszú utazás alatt.

Valami hihetetlenül rosszat álmodtam. Igazából nem is emlékszek már rá teljesen, csak pár folt maradt meg az egészből. Egy éles golyó száguldott valaki felé, a következő pillanatban pedig fröccsenő vérzuhatag, és egy pár áldozat körülötte.

Egy újabb rémálom, egy újabb jelentéktelen hiedelem, egy újabb felesleges sikoly, újabb izzadságkönnyek a homlokomon. Mindez csak azért, hogy egyre rosszabb előítéleteim legyenek a kezelésről. Megérte eljönni? Még meg sem érkeztem, de mér rosszabb, mint otthon volt…

Hangos lihegéssel keltem fel ebből a szörnyűségből.

-       Nem kell segíteni valamiben? - nézett rám Justin csodálkozó szemekkel.

-       Csak rosszat álmodtam. Nem akartalak megijeszteni.

-       Nem szeretnéd elmondani? – nézett rám bájosan nagy barna szemeivel.

-       Nem – jelentettem ki határozottan, talán kicsit undokon a körülményekhez képest – Sajnálom. Nem szeretném.

-       Figyelj, ha leszállunk, találkozni fogsz anyummal, a menedzseremmel, a legjobb barátommal, meg pár emberre, akik fontosak nekem. El fognak fogadni, csak próbálj kedvesebb lenni. Mint a kórházban, amikor egymásról beszélgettünk.

-       Tényleg, tényleg sajnálom. Csak kicsit felzaklatott – próbáltam menteni a menthetőt, de ebből már csak rosszul jöhettem ki.

-       Akkor beszéld ki magadból! – förmedt rám, a megszokott hangerőnél hajszélnyit hangosabban.

Elszégyelltem magam. Ha tudná, mi áll a dolgok mögött, nem haragudna most rám, annyira. Megbízzak benne annyira, hogy elmondjam neki az álmaimat? Hosszas újabb csend után, ami megint eluralkodott kettőnk között, rápillantottam Justinra, és halkan belekezdtem a történetbe.

-       Vér folyt benne, friss vér. Justin! Rengeteg vér volt benne! – ezt már-már olyan erőteljesen mondtam, hogy majdnem eltört a mécses. VÉR. De mit jelenthet ez?

Justin rám nézett, félrebiccentett fejjel nézett rám. Mintha már bánná az egészet. Szemében valami felcsillant, oldalra húzta a száját, és gondolkozni kezdett. Eszébe jutottak neki a titkok, amiket elmondtam? Újra felém pillantott, most viszont elmerült az én szemeimbe. Hosszasan néztük egymást. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy az idő lassan telt, míg a szemeiben rejlő árnyakat fürkésztem.

-       Nehéz lehet most a helyzetedben. Mondd el nekem nyugodtan, ha bármi baj lenne, rosszul éreznéd magad, hiányzik valaki – újra megpróbált mindent, ami tőle telhető volt. Egy angyal veszett el benne.

-       Te vagy itt az egyetlen barátom – lenéztem a repülő padlózatára, hátha túl tolakodónak találja ezt a kijelentésemet.

Megfogta az államat, felemelte, mélyen a szemembe nézett, és elmosolyodott. A mosolya. Ennyi mosolyt, amennyi belefér egy ekkora emberbe, álmomban sem találtam volna. Majd egyre közelebb jött. A szemkontaktus után egész más jött. Közelebb húzódott, és megölelt. Kezei simogatása olyan érzést keltett bennem, mintha otthon lennék, Dave karjaiban.

Eközben a gép nagy léptekkel közeledett a leszállópálya felé, ami már alig szám méterre volt a gép aljától. Először a felhőkön, majd a leszállópályán hasítottunk át. Ez volt az első repülésem. Miután leállította a pilóta a motort, Justin szállt ki legelőször. Ott álltam a háta mögött, és elbújva figyeltem a Justinra váró embereket. Mindenki hatalmas ovációval fogadta őt. Körbeölelték, körbecsókolták, mint ahogy a rég nem látott barátot szokás. Ott volt az édesanyja, a menedzsere, egy fiatal srác, és egy velem egykorú lány.

-       Na figyeljetek! Bemutatom Leena Brownt, a lányt, akit elhoztam, hogy meggyógyuljon.

„Isten hozott! Örülünk, hogy itt vagy!” Sok-sok féle kedvességgel bíztattak, ami egy kicsit meglepett. Azt viszont még inkább, hogy az a lány, aki az imént ott állt a többiekkel, most undokan szemrehányást tett.

-       Azért megkérdezhettél volna! Minek hoztad ide? – panaszkodott Justinnak, szemrehányást téve.

-       Na de Selena!