25.Rész~Rettegtem...

  



  Lehet, hogy a paranoiás agyszüleményem játszott csak velem, de amikor behunytam a szemeimet, akkor egy hatalmas nagy sikítást hallottam a távolból. A szívem csak úgy zakatolt: Valahol baj van. Kinyitottam a szemeimet, és abban a pillanatban hatalmas nagy szélvihar kerekedett. Mozdulni sem mertem, mert féltem, hogy a szél elragad minket. Igaz, hogy ott ültünk a kocsiban, mégis féltem. Hatalmas nagy volt a szél haragja, csak úgy dobálta az autó felé a hullámokat, vitte a homokot a levegőben, szaggatta az étterem napernyőit. A hatalmas porfelhőtől nem lehetett látni, csak alig-alig egy-két nagyobb foltot, teljes homályba borult körülöttünk minden, miközben az eső egyre hevesebben verte az autó üvegét.

Justinra néztem segélykérően, mintha csinálhatott volna a vihar ellen valamit, mintha ő irányította volna. De csak tátott szájjal figyelte az eseményeket, a tárgyakat, amiket a szél felkapott, és a levegőben forgatott körülöttünk. Már amit látott belőle. Közben szorosan kapaszkodott a kormányban, talán ő is félt, hogy egy nagyobb széllöket minket is a magasba emel kocsistól, és utána ki tudja, hol kötünk ki. Talán a tengerben. Talán egy közeli háztetőn. Talán ki sem kötünk…

Ott dideregtem az autóban, amíg a vihar nem kezdett enyhülni, már pedig csak nagy sokára hagyta abba a dühöngést. Elég erős túlzás, hogy abba hagyta volna, mert hatalmasak zengett az ég, egy-két villám is elsült a távolban. De mintha már nem lett volna a szélnek akkora hatalma, mint előtte, kitisztult valamelyest a látkép.

-       Taposs bele, menjünk innen! – szóltam oda Justinnak, miközben újra és újra magamra húztam a Justin illatában fürdő piros pulóvert. De mintha meg sem hallotta volna, nem reagált a mondatomra. Talán nem is mondtam, csak gondoltam? Vagy csak suttogtam? Esetleg a mennydörgés elnyomta a hangomat? Még egyszer megpróbálkoztam. – Justin! Hallod, taposs bele, menjünk innen! – kiáltottam, ezennel biztos voltam abban, hogy ki is mondtam a szavakat.

-       Rendben – formázta ajkaival, alig hallhatóan suttogva. Beletaposott a gázba, és máris az országúton száguldottunk.

A vihar, mintha csak azon az egy helyen sújtott volna, ahol állt az autó, hisz alig mentünk pár métert arrébb, a vihar mintha megszűnt volna létezni, ragyogott a nap, érezni lehetett az üvegen keresztül égető sugarait, csupán az úton fekvő egy-két víztócsa emlékeztette az arra járót, hogy esett erre az eső. Mi történhetett?

Egész úton szótlanul ültünk az utóban, azon agyaltam, hogy mért kellett megint elrontani ezt a szép pillanatot. Legalább nem halt meg senki. Legalább. De hiszen valaki sikított… Nem számít. Amit nem tudok, az nem fáj. És nem is akarom tudni ki volt az. Már majdnem otthon voltunk, talán öt perc választott el az otthonunktól. Igen, az otthonunktól. Merem venni a bátorságot, hogy annak hívjam. A miénk. Hiszen Justin és én együtt vagyunk, ő értem itt a felelős, nála lakok. Ami pedig a saját otthonomat illeti, nem hiányzik. Talán egy kicsi része, de nem akarok vissza menni. Jó itt. A rengeteg fájdalom, amit átéltem otthon, itt is megvan részben, de itt boldog vagyok. Kell ennél több?

Ráfordultunk az utcára, ahol Justinnal elterveztük, hogy közös napjaink nagy részét tengetni fogjuk, de ami fogadott minket, az meglepett. Justin arcára néztem ijedtemben. Elképedve bámult előre az utcában, és kereste a házat. ’Mi történhetett?’ – kérdezte csodálkozó arccal, miközben láttam, hogy egyre idegesebb lett. Kiszállt az autóból, meghagyta, hogy semmi estre se szálljak ki az autóból, mert az megvéd, amíg ő nincs mellettem. ’Pár perc és itt vagyok. Addig ne csinálj semmi hülyeséget, csak vigyázz magadra’ – térdelt vissza az ülésre, és adott a homlokomra egy puszit, majd el is tűnt. Már csak annyit láttam, hogy háttal van nekem, és szalad az össze-vissza álló rendőrautók között. Az utca le volt zárva, senkit nem engedtek be. A másik oldalon feltorlódott autók álltak egymás hegyén-hátán, és bosszankodó lakók próbáltak bejutni házaikba, és áttörni a sárga szalag által lezárt utca gátjait.

Mintha valami természeti csapás sújtott volna a közelben. Az autók üvege betörve, megrongálva, virágcserepek mindenhol, a szemetet összehordta egy rakásra a szél. Feltűntek az első riporterek is, akik minden áron tudósítani akartak a helyszínről. A felbőszült lakókat rohamozták meg kellemetlen kérdéseikkel, hatalmas kameráikkal, diktafonjaikkal. Mintha ezeknek a lakóknak ez lett volna a legkisebb gondjuk. Utáltam ezeket az embereket. Mindenkibe belegázoltak, mindenen keresztülmentek, csak azért. hogy egy-egy jó cikk lásson napvilágot. Még az igazság sem számított. Csak a cikk ereje.

-       Mi történt ebben az utcában?  - kérdezte egy roppant udvariatlan riporter egy látszólag ideges lakótól, aki a kezét tördelve várta a rendőrség jelentését, hogy mi okozta ezt a katasztrófát. Próbált elmenni, mintha nem hallotta volna meg a kérdést, de a nő, aki kérdezett, megfogta a vállát és visszafordította. Felvette magára azt a tökéletes álmosolyt, a csillogó fehér fogaival, amit valószínűleg minden alkalommal bevetett, ha be akarta magát nyalni valakinél.

-       Nem tudom. Tudja, én is annyit tudok, mint maga, úgyhogy hagyjon elmenni, zaklasson mást a hülye kérdéseivel! – kiabálta a középkorú férfi a nőnek, mire elviharzott. Egy pillanatra lelankadta az álmosoly a nő arcáról, de nem törte meg, egyből a következő áldozatát vette célpontjául, akit egy rendőr ráncigált ki a tiltott területről.

-       Mi történt ebben az utcában? Tud valamit?

-       Egy hatalmas vihar közeledett, mindenki ezt a vihart várta. Megjósolták a csillagok. Tudtuk, hogy ez lesz. De ekkora katasztrófára nem számítottunk. Csoda, hogy élünk, és nem vitte el a vihar a fejünk felől az egész házat – kiabálta egy negyvenes éveiben járó nő, hogy a szirénák zaja ne nyomja el a hangját. Még a riporter nőnek is lelankadt az arcáról a mosoly, de a kamerát tartó férfi arcát lett volna érdemes felvenni. A nőt teljes bizonnyal buggyantnak tartották. Nem csodálom. Furcsa egy alakok vesznek körül minket.

Visszanéztem abba az irányba, amelyikbe Justin elrohant. Még nem jött vissza, pedig már ideje lett volna, Azt mondta, hogy pár perc és itt lesz. Az már eltelt régen. Bekapcsoltam a rádiót, hátha valami olyat játszanak benne, ami megnyugtatja az idegeimet. Igazából most nem féltem. Inkább izgultam.

Hosszasan szórakoztam a rádióval, mert csak recsegett és ropogott, sistergett, nem adott ki semmi értelmes hangot a hangszóróján, nemhogy zenét tudtam volna hallgatni. Elvesződtem vele percekig, amíg behozta az egyik csatornát. Felcsendült benne egy jellegzetes zene:https://www.youtube.com/watch?v=1WifEFI6eK8

Fél perc után újra és újra recsegés szakította félbe, majd egy halk suttogás: Dieee.Die.

Hirtelen csapással kikapcsoltam a rádiót. Ez mi az isten volt? Na itt volt az a pillanat, amikor már nem az hogy féltem, de rettegtem. A sikítás, és a halál suttogása egy órás megszakítással... Rázott a hideg.

Kiszálltam az autóból, és elkezdtem rohanni abba az irányba, amelyikben Justin eltűnt. Nagy volt a tömeg, de próbáltam nem elveszíteni a szemem elől a házat, aminek az irányába szaladt Justin. Alig tettem meg pár métert, feltűnt egy ismerős alak, karon ragadott, visszafordított, és szaladt velem visszafelé az autóba. Justin volt az.

Lihegve beültetett a kocsiba, azután átszaladt a vezetői oldalra, beugrott mellém a kocsiba, becsapta hirtelen az ajtót. Kifáradt a sok futástól. Most vettem csak észre, hogy kezében egy bőrönddel próbálja tüdejét lenyugtatni. Kérdőn ránéztem, mire hátra dobta a hátsó ülésekre a bőröndöt, megfogta a kezemet.

-       Valaki üldöz minket!

Köszönöm a kommenteket, remélem ez a rész is tetszeni fog:) A következő részt 7 komment után hozom:)♥